LOVE BLIND •LS•

XXXVI.

A folyosón ücsörögve várakoztam az óra végét jelző kellemes dallamra, ami így belegondolva, kicsit sem fog hiányozni. Louis nehezen akart elengedni, miután elmondtam neki, hogy dolgom lenne a nap folyamán, persze semmi konkrétumot nem kötöttem az orrára, de emiatt nyilván nagyon is jól tudta, hová készülök. Nem igazán merek arra gondolni, mi lesz ennek a konzultációnak a végeredménye, de abban biztos vagyok, hogy tisztáznom kell a dolgokat, és nem csak magam miatt.

A kellemes rapszódia jelzett, az ajtók pedig óramű pontossággal csapódtak ki, akár a börtön cellák rácsai szabadtéri elfoglaltságra parancsolva. Szorosan a falnak lapulva vártam meg, míg a tömeg elhalad előttem. Az ajtóval szemben állva tiszta rálátásom nyílt a teremben jegyzeteket rendezgető Payne professzor alakjára, amitől egy pillanatra inába is szállt a bátorságom. Lehet, hogy ez nem jó ötlet. Lehet, hogy a világ legtiszteletlenebb dolgát készülök most épp elkövetni, elvégre egy számos szakterületen elismert emberről beszélünk, aki korban azért jóval felettem áll már. Nem szeretném ilyesmi miatt kivívni a haragját.

Aztán eszembe jutott Louis arca, amit ugyanennek az elismert embernek a létezése festett falfehérre, akárcsak egy múltból visszavicsorgó lidércnyomás kísértené. Vártam még egy kicsit. Mély levegő egyszer, kétszer, és már ott is álltam a terem bejárata előtt. Épphogy átléptem a küszöböt, amikor lecsapta a stócokba rendezett papírokat az asztalra, és szikla merev arccal maga elé nézett.

- Harold! Hazudnék, ha azt mondanám, nem számítottam a jövetelére. Mondjuk azzal meglepett, hogy ez ilyen hamar be is következett. — Felém fordult, én pedig becsuktam magam mögött az ajtót. Igyekeztem kordában tartani az arcizmaimat, hogy ne igen tükröződjön rajta semmi személyes ellenszenv, bár volt egy kevés mostanra.

- Jó napot, dr. Payne! Reméltem, hogy tud rám egy kis időt szakítani a napnak ebben a szakában.

- Állok rendelkezésedre — tárta szét a karjait.

Nem számítottam rá, hogy ennyire segítőkész lesz, így fogalmam sincs, hogy most mit kéne tennem. Talán nem azzal kéne kezdeni, hogy a személyes érzelmeket is belekeverjük, mert abból mindenképpen én jövök ki vesztesként. Dr. Payne-t eddig nem olyan embernek ismertem meg, akit az emociói vezérelnek, így könnyen alul maradnék, ha hagyom eluralkodni magam felett a személyes sérelmeket.

- Ami pénteken történt...

- Nem mondta el? — lepődött meg.

- De, de igen tudok róla. Önökről. Rólatok... - feleltem, az utolsó szónál a tiszteletet és a bizonytalan kisugárzást egyaránt levetkőzve magamról.

A professzor úr élesen beszívta a levegőt, összefonta maga előtt a karjait, csípőjét az asztal szélének támasztotta.

- Akkor nem igazán tudom, mit akarsz még hallani pont tőlem, fiam. Nem hiszem, hogy az én szavam itt már sokat számítana.

- Tudja, az az igazság — nevetve megráztam a fejemet. — Hogy én sem. Kezdetben azt gondoltam, talán illene meghallgatnom a másik oldalt is, mielőtt ítéletet hozok, de épp most jöttem rá, hogy erre már semmi szükség. Kiiratkoztam az egyetemről, tanár úr. Szóval inkább csak elköszönni jöttem, és sok sikert kívánni a továbbiakban.

Egy pillanatnyi zavartság ütötte fel a fejét a volt professzoromon, amit végül egy lemondó fejrázással el is tüntetett.

- Harry, Harry, Harry... Mindig sejtettem, hogy ostoba vagy, vagy talán csak még túl fiatal a fontos döntések meghozatalához. De talán pont ezért is igyekeztem nagyobb figyelemmel kísérni a tanulmányaidat, mint a többi diákomét összességében. Aggódtam, hogy a naivitásod egyszer a jövőd rovására fog menni, és lám, igazam lett. Nem gondolom úgy, hogy a mostani magánéletednek befolyásolnia kellene a tanulásodat csak azért, mert egy ilyen szerencsétlen helyzetbe sikerült belesétálnunk. De a döntés a tiéd, akár csak a felépíteni kívánt karriered.