LOVE BLIND •LS•

XXVIII.

Miután három kocogó embert is lesprintelve átfutottam a belvároson, megkerülve a lakótömböt egyenesen a reflektorokkal kivilágított, műfüves pályához szaladtam. Egészen addig a pillanatig nem is éreztem, hogy fáradnék, de amikor felkenődtem a drótkerítésre, áramcsapásként mart végig a lábaimon az a lefutott pár kilométer. A tüdőm veszélyesen ki akart szakadni a helyéről, míg a szívem ezzel szemben nagyon nem tudta eldönteni, hogy tovább kalapálja a bordáimat, vagy kicsit feljebb merészkedjen, és agyvérzést okozzon.

Kellett néhány összeszedett sóhaj, hogy stabilizáljam az életfunkcióimat, és amikor ez sikerült, ködös látással igyekeztem ráfókuszálni az egyetlen mozgópontra, ami a pálya közepén tevékenykedett.

A kék alapon fehér csíkos focimezt, és ahhoz illő rövid shortot viselő 'Tomlinson' hivatásos focistákat megszégyenítő lábtechnikával dekázott, miközben olyan könnyed természetességgel táncoltatta a labdát maga körül, mint ahogy mások felemelnek egy kanalat. Egyszer azt hiszem tényleg mondta a vezetéknevét...

Remegő térdekkel, tompított légzéssel indultam el az oldalvonal felfestése mentén Louis-hoz, aki úgy tűnt szenvedélyesen átadta magát a saját kis világának. Már onnan a kerítéstől lehetett hallani a ziháló levegővételeit, ami sejtette, hogy nem mostanában kezdett bele a magánedzésbe. Párás bőrén a verejtékcseppek permetszerű szortsággal telepedtek meg a fedetlenül hagyott terüteleken, a poliészter anyag viszont a lapockáira tapadva gyűrődött a hátán, mozgásának megfelelő csavarodással. Amikor ugrott, a felsője alá kapott a szél, amitől bronzos színű bőre szabadon láthatóvá vált, és az alatta feszülő izmok is szabályos kidolgozottsággal dagadtak a derekán. Mindig kócos, rendezetlen haját most az izzadtság tartotta masszív tincsekbe, mégis olyan könnyedén lobogott a késő esti gyenge szellőben, mintha még az is a rebellis magatartását akarná kihangsúlyozni. Hiába tűntek a lábai vékony, bot alkatnak, most világosan látszott, hogy sokat jár ki ide. Mindkét vádlija cementkemény domborvonalakkal adta ki a formáját, bokáinál a szalagok tervezési pontossággal húzódtak, és ernyedtek csakúgy, mint a térdhajlatainál. Nem hiszem el, hogy senki nem tett még megjegyzést a női idomokat kikacagó fenekére, amit most a fehér rövidnadrág csak méginkább kikerekített...

Amikor elérte végre a határait, kezeit csípőre dobva, féllábbal a labdán kitámaszkodva lihegett, miközben eszeveszettül rázkódtak a vállai a kifáradástól. Itt a lehetőség...

Kapva kapva az alkalmon, megiramodtam felé, és egyenesen a fociladbát megcélozva, feltett szándékomban állt megszerezni tőle azt. Már csak centik kérdése volt, amikor hirtelen a fekete-fehér bőrlabda kigurult a látószögemből, engem viszont tovább vitt a lendület, ezért mire megfordultam, Louis hatalmas vigyorával találtam szembe magam, amint váltott lábbal passzolgatja magának a lasztit, szinte oda se figyelve magára.

- Aljas dolog hátba támadni egy fogyatékos embert, Törpilla. Mondjuk, nem ez lenne az első aljas húzásod — mondta, majd felpattintotta a kezébe a pattogó gömböt, és a hóna alá vette. — Mit akarsz már megint?

Louis rideg hangszíne a napnál is világosabbá tette számomra, hogy nem lesz egyszerű dolgom. Ráadásul most mintha egyenesen rám nézett volna, legalábbis pár centi híján tényleg a szemembe, amitől a bennem lappangó folyamatos bűntudat ismét belekapaszkodott a mellkasomba, és rohamosan szívta le az életkedvemet.

- Játszani.

- Játszani — emelte a magasba a szemöldökeit a kijelentésemtől, amivel magamat is sikerült meglepnem.

- Tudsz focizni, nem? — kérdeztem szórakozottan, aztán leszedtem magamról a farmerdzsekit, és a műfűre száműztem, messzebb magunktól.

Louis, miután hangot adni nem tudott a felháborodásának, elképedve tátogott csak, majd a fogain végignyalva ingerülten bólogatott.