LOVE BLIND •LS•

XXXII.

Olyan boldog voltam, hogy szinte madarat lehetett volna fogatni velem. Miközben sétáltam Louis-val az oldalamon a stadion felé, küldtem egy üzenetet édesanyámnak, hogy este szeretnék bemutatni valakit otthon. Nem volt ellene kifogása.

Ahogy átvágtunk a parkon, már messziről lehetett látni a kisebb-nagyobb gócokban összegyűlt embersereget, akik a beléptető kapuknál hangoskodva vártak a sorukra, hogy lecsekkolják a jegyüket, illetve a játékosok rajongóik még egy gyors képet lőjenek az emlékezetes pillanatról a kedvencükkel. A bevállalósabbak különféle arc- és testfestéssel tisztelegtek a hazai csapatok előtt, esetleg címerrel ellátott sállal, mezzel, és egyéb alkalomhoz passzoló kiegészítővel. Személy szerint már kezdtem magam rosszul érezni, hogy még csak azt sem tudom, ki az ellenfél.

A kellemetlen érzés azon nyomban tovaszállt, hogy megpillantottam Niall szőke hajkoronáját a pálya szélén nyújtani, kekeckedni a csapattársaival. Tölcsért formálva a kezeimből a szám elé tartottam, és hangosan odakiáltottam neki, mire Louis összerezzent, és minden izmával azon volt, hogy bosszúból elszorítsa a véráramlásomat a bicepszem körül.

- Ne haragudj!

- Á, melletted hamar megtanulja az ember, hogy nem csak a szopás süketít...

- Miért, ez igaz?

Louis felém biccentett, kacérkodó mosolya mögött megnyalta a fogait, majd lejjebb húzott, hogy kényelmesen elérje a fülemet.

- Majd kipróbálhatod.

Ezt a mentálisan megrázó pillanatot választotta Niall, hogy hozzánk kocogva, teli fogas vigyorral az arcán lendítse a kezét, pacsit remélve, de mihelyst meglátta a szánalmas ábrázatomat, belefagyott a levegőbe a karja.

- Ejha! Mi van veled, Styles? Mintha most közölték volna veled, hogy nemi beteg vagy.

Louis felhorkant.

- Egy haverod? Helló, Niall vagyok —  nyújtatta felé a jobbját. Ezt látva, villám sebesen nyúltam Lou csuklójáért, hogy megelőzve a bonyodalmakat Niall tenyerébe koordináljam az övét.

- Üdv, Louis.

Niall összezavarodva pislogott hol rám, hol Louis-ra, hol pedig az egymásba csúsztatott kezükre. Egy látványos kézrázással a szemeim vonalában helyre tettem a srácot, hogy a "haverom" nem él a látás képességével.

- Ó! Vagy úgy... Hát... Több a semminél — nevetett zavarában.

- Ez nem ilyen egyszerű, Ni...

- Hé, hé! Nem azért mondtam! Én kértem, hogy hozz magaddal valakit, te pedig megtetted. Csak mindig elfelejtem, hogy rafinált vagy, és az összes kiskaput ki tudod játszani. Még egy hátvédnél is!

- Szóval hátvéd vagy? Melyik típus?

Niall szemei felcsillantak, teljes figyelmét immáron Louis-nak szentelve.

- Nocsak! Libedóban játszom, de csak idén kezdtem. Azelőtt a szélén voltam. Te is...?

- Nem! Azok az idők már elmúltak, de egy-egy baráti meccs keretein belül csatárként mozogtam. Kivel játszatok ma?

Én valahol ekkor vesztettem el a fonalat a sok szakkifejezés és rögös múltig visszanyúló labdarúgó történelem felemlegetésétől. Felváltva járattam a tekintetemet rajtuk, miközben feszélyezett mozgással hintáztam előre-hátra a sarkaimon, de így legalább volt időm átgondolni a beszédemet az estére.  Nem kifejezetten akartam rágörcsölni, csak hát nem is igazán tudom, hogy hogyan mutassam be Louis-t az otthoniaknak. Illik ilyenkor azt mondani, hogy a barátom? Az annyira jelentéktelen... Párom? Ennyire szerintem még nem komoly a dolog... De akkor minek akarom hazavinni?...