21st Century Bros

10. fejezet - Segítő kezek (+18!)

Yoongi

  Olyan volt, akár őzgida az első telén. Mint egy felszabadult, őszintén boldog gyermek. Így örült ő a hónak. Csupán ennyinek. A pelyhek lassan belepték a frufruját, de ő csak forgolódott a fehér fátyolban. Mit érzek most? Mi ez a testemben?
Nem tudtam bírni magammal. A boldogság nevetésként szakadt ki az ajkamon. Beleszédültem a mámorba. Látni, ahogyan ennyire képes őt valami elvarázsolni, egészen más helyekre repített engem is. 
- Te meg min nevetsz? - fordult végre felém és egyenesen rám meredt. Kérdőre akart vonni, de én csak kacagtam. Piros-rózsás orcája és hófehér bőre varázslatossá tette. És a cseresznyeszínű ajkai... Nagyot kellett sóhajtanom, a jegeslevegő kitöltötte a tüdőmet.
- Édes vagy – válaszoltam azt, ami a szívemen ült. Anya, neked mindig igazad van. Őszintének kell lennünk azzal, aki fontos nekünk. Csak mosolyogni tudtam, a testem nem fogadott el más parancsot.
- Én? – háborodott szinte fel. Közelebb botorkált és a kis öklét a kabátom sűrűjébe temette, szinte meg sem éreztem. Ettől csak hangosabb kacaj szaladt ki belőlem. – Nem vagyok édes! Hallod?! – Oh, dehogynem. Mennyire az vagy. 
Lenéztem végül a szemeibe. Úgy játszottak benne a lámpák, mint a lidércfény. És most engem kísértett. Úgy éreztem, hogy a fülem bedugul és hirtelen süket leszek. Ahogy közeledett hozzám, olyan volt, mintha minden más homályba borult volna a periférikus látókörömben. Kitakart minden lényegtelent.
Életemben nagyon kevés alkalom volt arra az érzésre, mikor az embernek minden megszűnik. Minden gondolat elhagyja és egyszerűen a boldog pillanatnak él. Talán gyermekkoromban ért utoljára ez a melankolikus eufória. Viszont most itt volt. Életem egyik olyan perce volt, amit soha nem feledek el. Az, hogy megbánom-e, már más volt.
Ott csüngött az ajkaimon, lehunyt, pelyhes pillákkal. Bizonytalanul érintette a tea illatú száját a sajátomon. Elragadott minden. A táj, az illatok, a boldogsággal mérgezett bőre. Nem érdekelt semmi. Sokszor megesik, hogy mindenre magasról ejtek. Egyszerűen a véremben lüktetett a cselekedni való vágy és késztetés. Behunytam hát a szemem. Veszni hagytam az érzékeimet. Egyetlen egy lángolt fel a néma sötétségben. A tapintás. Remegtek a kis párnácskái, de nem akartam, hogy ennyire bizonytalan legyen. Fél tőlem? Nem kell... Nem foglak bántani, Kook. 
Szétnyitottam a forró, nedves ajkaim, hogy közrefogjam az övét. Olyan reszketeg levegőt vett, hogy mosolyra késztetett. Amilyen hamar kezdeményezett, olyan könnyen hagyta magát inkább rám. A tenyerem szinte perzselte a hideg bőrét. Olyan közel fogtuk közre egymást, hogy a sálak szinte teljesen eltakarták, ami éppen a bőrünk között zajlott le. Fehér füst hagyta el az orrunk, minden heves légvétel után. Nem is tudtam igazán a csókra koncentrálni. Csak az az érzés, mintha drogot nyomtak volna a bőröm alá. Leírhatatlan. Engedett a szája szoros vonalából. Esélyem lett végre. Felbátorodva léptem a lábai közé. A kis állát jobbam megdöntöttem, és kegyetlenül hatoltam be a forró nyelve mellé a sajátommal. Úgy hittem, összeesik alattam, a lába remegett. Mint két kőszobor, úgy nézhettünk ki. A puha szájában talán nem maradt atom feltérképezetlenül. Minden tőlem telhető mozdulat és érintés benne volt abban a csókban. Visszataláltam térni a saját számba, de itt még nem volt vége. Valahogy nem akartam. Beszívtam az alsó ajkát és finoman megízleltem. A hidegnek már nyoma sem volt rajta. Ekkor kezdett belém térni az élet.. Miután utoljára megcsókoltam.
 

*

 
Annyira rohadtul kínos hazautam, soha életemben nem volt! Undort éreztem magam felé. Bassza meg, BASSZA MEG! Kibaszottul lekaptam a saját, istenem, az öcsém! A kurva életbe! Remegve sétáltam a járda egyik felén, míg ő a másikon szedte a lábait. Neki kellett volna dőlnöm a kerítésnek és felakadni valahova. Késő lenne erre? Vagy hol van az a rohadt macska? Most mondd meg, mit csináljak! 
Az egész hátamon fel-le zongorázott az émelygés és a zavarodottság. Most utáljam magam, vagy most mi is történt? Szóval, ő szerelmes egy lányba...
Vagy nem is lány kell neki?!
Fasz kell neki?! Komolyan, Jungkook?!
Oldalra pillantottam rá, de ő teljesen hasonlóan sokkos állapotban támolygott előre. Vissza fordultam magam elé. Szóval nem az kell neki. Akkor mégis, én vagyok a hibás? De ő dőlt nekem! Ez nem magyarázat arra, miért kaptam le. Nyelvesen, baszd meg! Nyálat cseréltem vele. Erre nincs magyarázat Yoongi, már így is, úgy is a pokolra jutsz. Ég veled vágyak, ég veled szabadság. Hello Lucifer, öreg barátom. Hello padlófűtés. Talán nem is olyan rossz a pokol... Nem... Nem... Kezdek hozzászokni a gondolathoz. Aha... Egészen elviselhető.
Mit tettem?!
Mit csináljak?!
- A... A menj, menj csak – nyitottam ki az ajtót lehajtott fejjel és engedtem előre. Úgy csuktam be az ajtót utána, hogy szerintem még a sarkát is megnyomtam. Sürgősen beszélnem kell valakivel. Nagyon nagyon rohadtul gyorsan. Még a számokat is alig láttam a telefonomon. Jaj, ne istenem, ne büntess ilyen hamar! Nem akarok még meghalni!
Majdnem kiesett a kezemből, mikor az illető felvette. A lefagyott fülemhez nyomtam.
- Namjoon, azonnal beszélnünk kell, érted?! AZONNAL!
 
 
*