21st Century Bros

9. fejezet - Mámor

Jungkook

  Éreztem a szívemben. Remegtem, ahogy a torkomban pulzált. A fájdalom átitatódott teljes valómon. A testemen és a lelkemen is. Yoongi kitört magából. Látni, ahogyan a szemeiben a tűz égető fényt áraszt... A dühtől világítottak a szemei.

A nyakába karolva sétáltunk némán, át az ebédlőn. A kabátja oly védelemmel palástolta el a szívem fájdalmát, mintha az egyetlen mentsváram lenne a sok meghökkent, kíváncsi szemektől. Az ebédlőn áthaladva a nyomasztó érzés nem hagyott, amíg Yoongi nem szorított jobban magához, és fogta haladósabbra a lépteit. Mindvégig a padlón volt a tekintetem, alig mertem felnézni, viszont mikor felpillantottam lentről egyetlen egy pillanatra, azt kívántam, bár ne tettem volna. Mindenki minket figyelt, túlzás nélkül. A félelmem még erősebbé nőtte ki magát. Jimin arcán is teljesen kiült a döbbenet a tálcája felett ülve. Majd pár asztallal arrébb a barátaimét is felfedeztem. Taehyung és Jin... nem akarok velük beszélni, most nem, nem menne. Így nem!
Egy könnycseppet szippantottam vissza, nem hagyhattam elszökni. Az a maradék erőm elvesztését jelképezte volna. Nem szabad sírnom.

Az úton, a buszon, még a kertváros utcájában is csönd honolt. A legcsöndesebb nap, a legcsöndesebb léptek. Még a neszek is eltompultak. Yoongi még mindig forrt a dühtől, én viszont nem szerettem volna, hogy miattam keveredjen bele ebbe dologba. Nem tudom, mit mondhatnék neki. Az ágyamra van szükségem, ott, ahol nem bánthat senki, ahol betakarózom és elbújok a világ elől. Ott ahol csak ő vigyáz rám. Az oltalmazó karjaival ölel, és mindvégig velem lesz. Szerettem volna, hogy megvédjen, szerettem volna, de ezt nem kérhetem. Önzőség, és én nem szeretném, hogy miattam legyen neki is gondja mind ebből...
Borzalmasan fájt a térdem, az állkapcsommal együtt. A számat éreztem, hogy elszeretne válni tőlem. Könnyű volt észrevenni, hisz fel volt repedve. És ha mind ez nem volna elég, akkor a gyomromról nehezen tudnék véleményt nyilvánítani. Ugyanis annyira kínzó érzés volt minden mozdulat, mintha bármelyik percben eltudnám hagyni a testemet, egyenesen az eszméletvesztésbe esve. Akár egy rossz álom.

A szobánk ajtaja előtt dőltem neki a félfának a könyökömet fogva, míg vártam, hogy társam kinyissa az ajtót. A táskámat is átvette az iskolában, így ő vitte be és tette a helyére minden dolgomat. Fel se tűnt, hogy ott álldogálok befedve, társam oltalmazó kabátjával.
- Jungkook – felkaptam a fejemet, de megbántam, mert egy szúró érzés hasított bele az államba. Tudtam, hogy be kell mennem. De nem szabad, hogy kifakadjak. Nem szabad...
Óvatos léptekkel indultam meg a faberakású padlón földre szegett szemekkel. A kabátot nem voltam hajlandó levenni, sőt, még jobban magamhoz szorítottam keresztbe húzva a karjaimmal. Markoltam a cipzárral ellátott anyagot, és úgy andalogtam az ágyamhoz elesetten. A pillámba szöktek a kósza tincseim. A perifériámban csak annyit láttam, hogy Yoongi idegesen dobbantgat a lábával az íróasztalnak dőlve mellettem.
- Megengeded? - lassan emeltem fel a fejemet, nem akartam, hogy jobban sajogjon mindenem. Nem mintha eléggé nem lenne borzalmas létezni is...
Leguggolt elém, és ezzel együtt az íriszeimet is megtalálta. Elfordulni vagy félrenézni sem tudtam, mert rabul estem a törődő szembogarainak. A hallgatásomat nem tudta hova tenni, de tisztán láttam rajta, hogy nem szeretné erőltetni, ha nem megy. A tekintetét levezette a karomra, mire én is arra a pontba néztem. A kezével felém nyúlt, hogy óvatosan megérintse a felsértett felületet. Igaz, hagytam neki, de felszisszenve, minden érintésre. Itt éppen csak horzsolás volt. A térdemnél véraláfutás keletkezett, és felsértett seb. Az arcom lila és kék színeket öltött fel. Olyannyira hűvösek voltak, hogy magamban is így éreztem. Én magam is hűvös lettem. Remegtek az ajkaim, melyeket eszeveszetten harapdáltam, nehogy kicsússzon a könnyem. Feltérképezte a testemet. Végig szembe velem, a karjaim, a nyakam, a lábam... minden pontomat szemügyre vette, de én még mindig csak ültem, megdermedve, akár egy kőszobor, mely készül összetörni. De nem lehet...
- Ezt el kell látnom, várj egy kicsit. - Feltápászkodva kiindult a szobából, hogy behozza azokat a kötszer és fertőtlenítő féleségeket. Visszaérve mindent az ágyam végébe helyezett, nagy gondot fordítva arra, hogy mindent megtaláljon, ami most szükséges. - Jungkook... - ráemeltem a tekintetemet ködfátyolos szemekkel. Nem sírhatok. A hangja olyan kellemesen csengett, nyoma sem volt az előző felhevültségnek. Helyette gyengéd, s törődővé vált. - Megértem, hogy nem akarsz beszélni, én elhiszem neked, hogy milyen. - Fentebb csúsztam az ágyon, mikor jelzett, hogy kezdené az ápolást. Egy kis vattakorongot érintett az alsó ajkamhoz, mely fertőtlenítővel volt átitatva.
- Ahh...! - szisszentettem, erősen tartva magamat, nehogy elhúzzam a fejemet. Ő csak folytatta, tudtam, hogy ez ilyen lesz és hogy ez elkerülhetetlen, de amikor már a nadrágom tűnt el, hogy a térdemet is szemügyre vehesse... akkor láttam meg csak én is, hogy mi történt. Elszörnyedve figyeltem a megsebesült lábamat, mely kék és zöld színekben vetült ki.
- Ez nagyon csúnya... Ha még egyszer meglátom azokat, akik ezt tették, nem fogom visszafogni magamat. - Visszanyelte a többi szavát, hiszen még jött volna belőle. De tudta, hogy nem akartam hallani, érezte, hogy tényleg nem. A térdemet is kezelésbe vette, de ez szintén rettenetes érzés volt. Betekerte a gézzel, miután bekente valami furcsa krémmel. A hideg is kirázott, s megborzongtam, amint a puha anyag befedte sebesülésemet.