21st Century Bros

20. fejezet - Coelum

Jungkook

  Mint fiatalabb korom sötétebb időszakaiban, ahol az rémképek gyűltek minden éjjel, úgy éltem meg azt a pillanatot, mikor megláttam a szemeim előtt zajló eseménysort. Rémes? Szörnyű? Nem tudtam volna abban a pillanatban definiálni. De a legnagyobb fájdalom az volt, hogy nem értettem, egyáltalán nem értettem, hogy mégis miért történik az, ami. Jimin erőszakos, birtokló mozdulatain ragadt le a szemem, végig dermedten meredve az irányukba, s éreztem, amint a mellkasom megremeg minden pillanatban a félelemtől. Félelem? Hol, mikor éreztem én ilyet valaha?
Rettegtem, és úgy éreztem, hogy a föld képes lenne bármelyik pillanatban elnyelni s többet nem engedni engem a világosságba. Mintha leszakadt volna minden az égről, a csillagok eltűntek volna, a vihar pedig ismét felülkerekedik.

Nyelni alig tudtam, ahogyan a levegő is bennakadt a tüdőm fogságában. Ahogy az ajkaira mar, s birtoklóan a magáévá teszi azt, el sem tudtam képzelni, hogy valaha ezt fogom látni. Elképzelni? Eszembe sem jutott egy akkora abszurd gondolat, hogy ez megtörténjen.
Minden érzés, izgalom, melegség, mely végigjárta a szívemet pár pillanattal ezelőtt, úgy semmisült meg egy pillanat alatt, ahogyan a sötétség ölelt körül mindet egyszerre, s durván feszítve, akárcsak a mellkasomba szúrva. Miért csókolja meg azt... akibe szerelmes vagyok?
A szemeim mintha több órákon át csak ezeket a pillanatokat figyelték volna, leragadva a keserű érzéssel, mégsem volt több tíz másodpercnél az egész jelenet. Nem tudtam, hogy hirtelen mi történik bennem, csak egyet éreztem rettenetesen erősen: félelmet.
Pillogva kúszott a tekintetem a padlóra darabosan, majd úgy vettem egy mély levegőt, visszatartva a könnyeimet. Nem akartam nézni. Azt sem tudtam, hogy mit akarok tenni, s ezzel indultam el hátra, hogy betudjak menni az öltözőbe, a lábaim mégis kínzóan nehezek voltak. Mintha láván járnék, s bármelyik percben eleshetnék. Remegtek, úgy remegtek, mint még soha. Lehajtott fejjel, s remegő ajkakkal indultam meg mindent otthagyva a helyemről, hogy hátra tudjak menni, s mikor az ajtóhoz értem, még az sem volt olyan, mint előtte ahogyan a tenyeremet rátettem a falapra.
- Jungkook! – Nem akartam hallani, mert rettegtem. Azt sem tudtam, mit mondhatnék, tehetnék, reagálnék, hiszen soha nem történt ilyen, nem is... nem is gondoltam erre, még csak eszembe sem jutott, hogy valaki megcsókolhatná bármikor azt, aki mindennél és mindenkinél kedvesebb az életemben. Egy kisebb tőrt éreztem a szívemben ahogyan nem tűntek el végleg ezeket a képek. Jimin dús ajkai, a nyelve ahogyan durván bebocsájtást parancsol Yoongi szájába, amit eddig csak én érinthettem. Mégis... mi járt a fejében?
Minél előbb be akartam menni, eltűnni innen a kíváncsi szemek elől, amik valójában nem léteztek, én mégis éreztem magamon azokat.
- Hagyj... kérlek – suttogtam, ahogyan a vállamra fogott, majd erősen megfordított s immáron szembe kerültem vele. Az arca meghökkentett, ahogyan a ragyogó kristálycseppek köszöntek vissza a különleges íriszekben megbújva. Nem gördül le egy csepp sem, én mégis éreztem, hogy képes lenne bármely pillanatban végignyalni az arcát néhány könnycsepp. – Yoongi... - suttogtam remegő hangon, ahogyan őt néztem.
- Kérlek, hallgass meg! N-Nem volt semmi, Jimin részeg, hallod!? – szorongatta meg a karjaimat, úgy tartva, míg én azt se tudtam, hogy ebben a pillanatban mit is tehetnék. – Jungkook, ő ivott, érted? – suttogta, s ugyanúgy reszkettek az ajkai, mint az enyémek. – Én téged szeretlek, én is megdöbbentem, de hinned kell nekem...!
Valamivel talán megkönnyebbülés volt, amit mondott, mégis, nem éreztem magamat teljesen tisztának. Kusza gondolatok lepték el az elmémet, s alig bírtam sóhajtani. Részeg... Részegen is, miért kell ezt tenni? Miért tesz ilyen dolgokat, amikor maga is tuja, hogy...
- Értem – engedtem lentebb a vállaimat, hátranyúlva a kilincsre ernyesztve a kezemet, míg ő az arcomra fogott, hogy nézzek vissza rá, hiába nem terveztem elmozdulni. Csak nem tudtam, mit kéne tennem, hogyan kéne reagálnom, ugyanis nem történt még velem ilyen soha.
- Ne menj... - döntötte enyhén oldalra a fejét, a szemöldökeit szomorúan összevonva, míg én ott álltam előtte, csak némán figyelve a meggyötört szempárokat. – Ne haragudj rám.
- Nem haragszom. – S ez igaz volt. Nem éreztem haragot, helyette csalódottságot és félelmet. Hogy mitől féltem, számorma is idegen volt. Hirtelen minden butaság, kétes gondolat, és idiótaságok röppentek a fejembe. Mi lesz, ha Jimin elveszi tőlem? De részeg. Mi lesz, ha egyszer egy lány csábítja el tőlem, és esetleg mégsem szeretne velem lenni? Azt mondta, hogy szeret... Én is szeretem, sőt... De mi lesz, ha egyszer... Ha egyszer valaki más veszi át a helyemet, esetleg...
- Jungkook, irány vissza a pult mögé, itt munka van! – szólt egy ellentmondást nem tűrő, erős hang, mely nagy valószínűséggel a munkatársamé volt, aki éppen mellettünk sürgetett az üvegszekrény előtt állva és annak tartalmát fényezve. Máris menekülni akartam a helyzetből, s nemes egyszerűséggel szakadtam ki társam fogásából s iramodtam volna a munkába.
- Takarodj a faszoba, mert kibelezlek! – sziszegett Yoongi mélyen s dermesztő hangon Yugyeomnak.
Nem tudtam, hogyan kellene kezelnem, túl feszült voltam, de ez még jobban ledöbbentett és megijesztett. Yugyeom köpni-nyelni sem tudott hirtelen, mégis hevesen túrt a hajába, majd összeszedte magát, hogy válaszolni tudjon, én mégis megelőztem.
- Bocsáss meg nekem, de... elmehetnék előbb? - kérdeztem tőle, s szerintem csak a könnyes szemeim miatt engedett. Feszülten fújta ki a levegőt, majd Yoongira nézett mögöttem szúrósan. - Én... nem szeretnék konfrontálódást, és ígérem, ilyen soha többet nem lesz. Kapsz egy kis jutalékot is, ha megjön az első fizetésem, csak ezt az egyet nézd el... kérlek, tudnád tartani a frontot helyettem is? - szorítottam ökölbe a kezeimet.
- Legyen. De állíts a barátodon, mert ez a stílus itt nem megszokott. A végén nehogy kedvem támadjon kicsapatni innen... - rázta a fejét lassan, összeszűkített szemekkel, mire kaptam a lehetőségen.
- Köszönöm! - megfordulva, azonnal lekaptam magamról a kötényt, majd berontottam az öltözőbe, ahol felszedtem táskámat, s útnak eredhettem. Nem tudtam magam se, hogy most mit kéne tennem, de ha itt maradok, tudom, hogy megőrülök.
Amilyen gyorsan csak tudtam, szaladtam is kifelé, majd a szemhéjamat masszíroztam meg a jobb kezemmel, amint az ajtóban engedtem el a kilincset.
- Menjünk haza - szólt, zsebre dugott kézzel az ajtó mellett a falnak dőlve. Ahogyan felé fordultam, találkoztak a szemeink. Ő tudja, ismer engem. Kívül s belül. Tudta, hogy mikor, mit érzek s hogyan. De most nem voltam benne mégsem biztos, hogy érzi, mi járhat a fejemben. Hiszen én is bizonytalan lettem. Hogy miben? Saját magamban. De legfőképpen az érzések kavarogtak bennem olyan szinten, hogy hányni tudtam volna. Egyszerre féltékenység, félelem, és forróság.
Kiérve, lassan felemeltem a fejemet, amikor ösztönösen átkarolta a vállamat, majd a tömeg felé vezetett, hogy kitudjunk kászálódni a heringpartiból, amitől végleg elment a kedvem mára. A hangos zene, ricsajnak tűnt. A fények, epilepsziás rohamot okozó, villódzó irritációk voltak a szemeimben. Talán akkor éreztem egyszerre jeges tüzet a torkomban, amikor az íriszeimet egy pillanatra vezettem fel, s megláttam, hogy a biliárdasztal mögött a falnak dőlve a mellkasa előtt összefont karokkal figyelt Jimin. A tekintetünk találkozott, s mintha nem csak két másodperc lett volna az a pillanat. Nem, ez más volt. A szemeiben valami megbújt, a sötétbarna szembogarak nem palástolnak semmit, én pedig nem vagyok vak. Nem éppen tűnt úgy, mintha egy kortyot is ivott volna, egyáltalán nem volt instabil, hiszen... ha olyan állapotban lenne, nem lenne ilyen tartása, ezt tudom. Valami rohadtul sántított, s mikor lassan leengedte a szemöldökeit, nyelnem kellett. A róka, mely az áldozatára vadászik, egy egész univerzum volt a szemiben, nekem pedig csak a legapróbb belátásom nyílt rá. Fondorlat és ármány, rejtőzködés. Úgy végigrázott a hideg, hogy el kellett forduljak. Lehetetlen... nem vagyok jó emberismerő, csak tév-képeket látok. Beakarom beszélni magamnak, hogy mindenképpen tudjak hibáztatni valaki. De a hibás úgy is ő lenne, hiszen, ha ivott is, akkor is az ő hibája, amiért megcsókolta Yoongit.
- Kook - suttogott Yoongi, amint a megvilágított városon át sétáltunk, hogy hazaérhessünk. Haza... jobb lenne most lefeküdnöm inkább. - Mi jár a fejedben?
Rápillantottam a szemem sarkából, ahogyan sétáltunk. A karja még mindig nem engedett, s tudtam, hogy nem is hajlandó elengedni egy pillanatra sem. Érezheti annak a súlyát, ami történt, mégis próbáltam magamban - nem sok sikerrel - lenyomni az egész dolgot, hiszen... férfiak vagyunk, vagy mi... de ez mégsem hagyhatott nyugodni. Mindig eszembe jut ilyenkor, hogy hiába egy a nemünk, hiába kéne erősnek lennem, én jobban szeretem, mint hiszi, pont emiatt. Szeretem, szerelmes vagyok belé, bármit képes lennék megtenni érte, és emiatt jogosan fáj az egész dolog. De nem fogom kimondani, túl sok, én pedig lehet... túl reagálom. Lehet...
- Az, hogy szeretlek - haraptam be az alsó ajkamat, s viszonylag könnyen mondtam ki a szavakat. - Tudom, hogy te is, és... ez a lényeg. - Azt hiszem.
Pár pillanatig hallgatott, s láttam, hogy szóra nyitná az ajkait, mikor a mellkasa is kicsit megemelkedik a beáramlott levegőtől, de egy másodperc alatt meggondolta magát. Talán ezért hallgatott egész úton, míg haza nem értünk. Nem mondtam neki semmit ezen kívül, de szerettem volna, hogy megnyugtasson, hogy minden úgy van, ahogy mondom, minden... úgy van. De nem mondott többet, ez pedig enyhén még egy irányból frusztrált.
Csendben húzódtam el a karjától, hogy kitudjam nyitni az ajtót, miután elforgattam benne a kulcsot, majd nesztelenül átléptem a küszöböt, hogy a bent áramló melegség megcsapva az arcomat, letudjam venni magamról a cipőmet s sálamat. Halkan sóhajtottam, majd a nappali felé mentem, mely szinte azonnal a folyosó után következett, s onnan a szobámba lépve, azonnal levágtam táskámat. Nem tudtam, hogy néha áldás, vagy átok, hogy minden szobából a kiút a nappaliba vezet. Nem volt nagy ház, de kicsi sem... mégis jó volt itt, amíg nem kellett kimenni.
A szobámba belépve, itt is tapasztaltam a dermesztő hideg levegőt, hiszen nem csak abban az egy szobában uralkodott a tél. Az alsó ajkamba harapva dobtam le a cuccaimat, majd fordultam vissza, hogy azonnal elindulhassak a fürdőbe. Nem volt erőm semmihez, hiába voltam kipihent. Nem volt kedvem semmihez, hiába volt az este eleje csodálatos...
Kivágva az ajtót léptem be a hideg kőre, majd egy hatalmas sóhajjal léptem a csaphoz. A tükörbe pillantva kezdtem el figyelni magamat, amint megtámaszkodtam két oldalt a csapnál. Annyira semmilyen nem voltam, meg az arcom is... a francba, tisztán látni, hogy mindjárt szétesek. Yoongit nem is figyeltem, hogy hová ment, sőt, inkább, ha lehetett, igyekeztem sietni, amíg nem látom. Ez lehet, hogy rosszul hangzik, de tényleg nem tudtam, mit tegyek. Talán menekülök a dolgok elől, lehet ez így van, de ő ugyanolyan meggyötörtnek tűnt. Lehet, hogy tényleg túl reagálom a dolgokat, de nem vethet meg senki... Nem akarom, hogy bárki megérintse olyan helyeken őt, ahol csak nekem volt szabad eddig.
Kigombolgattam lassan az ingemet, majd a borzongató levegőről beléptem immáron meztelenül a tusolóba. A zuhanyrózsa alá érve érintettem meg a hideg csapot, majd megnyitottam, hogy a fentről érkező langyos víz azonnal rám ömöljön. A hajam is átnedvesedett pár pillanattal később, ahogyan a karomat simogattam meg, úgy sóhajtva egyet lehajtott fejjel. Bepárásodott a levegőt, míg a narancsos fényben minden egyes csepp hangosan csattant a földdel találkozva. Pár percig áztattam magamat, majd a megtámaszkodva tapasztottam a tenyereimet a csempefalhoz. Egyszerűen kegyetlenül éreztem magamat, a sírógörcs kerülgetett, de mégsem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a féltékenység. Itthon vagyunk, itt van ő is mostmár, csak mi ketten, de tudom, hogy a ma este magányos lesz. Ma mind a ketten a szobánkban maradunk.
A merengésből a megszokott kilincs nyomódás szakított ki, mikor enyhén felemeltem a fejemet. Hátra szerettem volna fordulni, s a szemem sarkából láttam, ahogyan elhúzva a zuhanyzófüggönyt lép be mellém Yoongi levetkőzve. Nyelnem kellett egyet, amint visszafordulva elhúzta a függönyt, majd a szemeimbe nézett. A csempére pillantottam, s éreztem, hogy pihegni kezdek, amint átkaroltak a gyengéd kezek hátulról.
- Jungkook – suttogta a nevemet mély, mégis lágy hangján, amit egyszerűen imádtam benne. Ahogyan a száraz bőre hozzámért, úgy egyenesedtem ki én is. Még mindig csak a kristálycseppeket néztem, amint a földnek csattanva eltűnnek a lefolyó mélyébe lassan, akárcsak a könnyeim, amikkel már nem bírtam sokáig. Megfordultam, de ő nem láthatta, hogy sírok, vagy érezhette ahogyan szorít a torkom. Nem fogom neki kimutatni, mert... ez badarság...
Nem volt már sokkal magasabb, mint én, ami meglepő, de mégsem, hiszen növésben vagyok. Ezzel csak az a baj, hogy ő is, én viszont túl fogom nőni, de ez nem érdekelt túlzottan. Mégis, néha olyan jó csak úgy szemügyre venni őt, mindenét szeretem, de...
A szemeibe néztem mélyen, majd átkaroltam a nyakát hevesen, egy pillanatig se engedve el. Olyan közel szerettem volna érezni magamhoz, mint még soha, s nem csak úgy, hogy a combunk, a farkunk, vagy a mellkasunk összepréselődik. Mégis ez hiányzott a legjobban. Most nem engedném el soha, de ha ő menne, én azt nem bírnám ki... Nem szeretnék álmatlan éjszakákat, amiatt, hogy nincs mellettem, sem a... rémképek miatt.
- Nagyon szeretlek... - szorosan öleltem magamhoz, lehajtott fejjel a vállán, míg a melegség a hátunkat verte a zuhany alatt.