21st Century Bros

4. fejezet - "Megszoksz, vagy megszöksz"

Jungkook

  Szégyelltem magamat, mindennél jobban szégyelltem. Erős, maró érzés szorította a torkomat, és már én éreztem úgy, hogy talán sírnom kellene. Nem is vagyok ilyen, ezzel tényleg átléptem egy határt, ami miatt jogosan akadt ki Yoongi.

Hogy lehettem ekkora nagy balfék? Hiszen addig oké, hogy ő az én csörgődobommal dobálózott, de végül nem lett kidobva. Azért én mégis csak a fényképeit nézegettem, nem kell megmagyarázni, hogy az mennyivel bensőségesebb, mint egy ütnivaló hangszer pesztrálása...

Utána szerettem volna menni, bocsánatot kérni, könyörögni, hogy ne haragudjon rám, de nem ment. Lehet, hogy túlreagálom, de nem bírtam elszámolni a lelkiismeretemmel már most. A heves zongora és annak billentyűjének erősen koppanó hangja szakított ki elmém fogságából, mire felkaptam fejemet. A küszöbhöz sétáltam, egyik kezemet az ajtófélfára simítva, majd nekidöntöttem a fejemet is. Yoongi eszeveszetten játszott, tisztán érezhető volt, hogy szörnyen érezte magát tettemtől. A játéka gyönyörű volt, vad, de a végére elenyészett, mint a tűzcsóva egyszer a kis kanócán. A könnyeit nem bírta palástolni, hiába takarta el tenyerével a könnyektől csillogó íriszeit. Éreztem, hogy ettől nekem is betelt a pohár. Legördült egy könnycsepp az arcomon és tudtam, hogy ezt most teljesen elbaltáztam...

*

Sok minden történt az elmúlt két hétben amióta volt a fényképes incidens. Jinnek is elmeséltem a költözésemtől kezdve mostanáig minden napomat. Teljesen ledöbbent, mert erre ugyan nem számított, hisz rengeteget szoktunk beszélgetni az új életemről, már kicsit zavarban is voltam emiatt, de nem tehetek róla. Annyira jó érzés Jinnel lenni, megnyugtat és ellát tanácsokkal, hogy hogyan éljem túl a mindennapjaimat, ha már megbékélni nem hagynak.

Mint említettem, a fényképezős incidens után, Yoongival rengeteget vitatkoztunk apróságokon, de szinte már olyan piti dolgokon, hogy az már nevetséges és abszurd. Volt, hogy kerestem a limitált G-Dragonos pólómat, már az egész házat feltúrtam érte, és persze amikor kérdeztem, hogy nem látta-e valahol esetleg, tök véletlen... persze, hogy nem. Mit is képzeltem, ő ugyan nem nyúlt semmihez. Majdhogynem leharapta a fejemet az aprócska kérdésemre, szinte felháborodottan. Ezért nem foglalkoztam vele, ráhagytam. Gondoltam, hogy még mindig haragszik rám, de biztosan így volt, hiszen mikor anya kérte valamelyik nap, hogy szedjem le az ágyneműkről a huzatot, megtaláltam a pólómat, egyenesen a párnahuzatom és párnám közé benyomva egy kis gombócként. Olyan méreg öntött el, hogy természetesen, nem hagytam annyiban. Tudtam, hogy Yoongi volt, nem lehetett mást.
És ez volt még csak a kezdet, a végtelen viták és veszekedések száma csak egyre nőtt és nőtt. Anya már teljesen ki volt akadva, de nem szeretett volna közbeavatkozni a dolgunkba. Ő olyan fajta nő volt, aki remélte, azaz számított rá, hogy idővel észhez térünk mind a ketten és békét kötünk, de nem. Nem így lett. Csoda, hogy nem mentünk neki egymás torkának. Mindent megtett a szobatársam, hogy keresztbe tegyen nekem. Ha anya megkért valamire, ami esetleg takarítás, mosogatás volt, a "bátyám", természetesen sosem engedte, hogy egyszerűen elvégezzem azokat. Számítanom kellett Yoongira is, hiszen nélküle nem is kezdhettem el a feladataimat. Ohh, de még mennyire, hogy nem!
A szennyeseket az ágyamba dobálta, a cipőmet eltüntette, amit végül mindig a kertben hajolgatva találtam meg, a kabátomat a vizes kádba dobta, és ez még hagyján. Mindig ordibálás lett a vége, ha egymás előtt álltunk akár húsz centire, még onnan is egymás szemét köpködtük. Természetes, hogy bosszút akar állni, ha kicseszik vele az ember. De bassza meg! Itt ő kezdett el velem kötözködni, és nem én! Ha rajtam múlna, békésen élnénk, de ez... ez az alantas, tisztességtelen srác még élni sem hagy! Csak költöznénk már vissza a régi panelbe! Mondanom se kell, hogy két hét alatt, teljesen megkeserítette az életemet, és emiatt a barátaim is szóltak már. Látták, hogy vagy letört vagyok, mint aki képes lenne helyben meghalni, vagy éppenséggel egy idegbeteg állatként viselkedek - ami nagyon durva szokott lenni, és sokszor a sírás is kerülgetett miatta. Igen, egy ember képes volt így kifordítani önmagamból, hogy a barátaim is meghökkenve álljanak hozzám. Nem tudtam hova gratulálni, teljesen felhúzott az idők alatt, és már eszemben sem volt a kibékülés. Béküljön ki a jó formás faszommal!