21st Century Bros

6. fejezet - Apa

Jungkook

  A "frenetikus" éjszakának valahogy sokkalta de gyorsabban lett vége, mint azt vártam. A zene durván züllött a fülemnek elmémet megbódítva hirtelen, iszkolni szerettem volna a tömeg összepréselődő nyomorából, de nem ment. Egyedül csak a társamnál lelhettem enyhe megnyugvást, ezért kapkodtam mellé a lábaimat. Szemeiből tisztán kivettem, hogy nagyon jól szórakozik rajtam, hiszen meg is mosolyogta ahogyan mellette termettem a helység egyik sarkából.

Lassan ahogyan feléledt a tömeg, úgy kezdett el a kemény zenére megbódulni mindenki, és én itt jöttem rá, hogy nem-nem. Ez egyáltalán nem volt nekem való. Egy gyengéd tenyeret véltem felfedezni a vállamra csusszanva, amit meglepetten konstatáltam, hogy a társamhoz tartozott, s ki teljesen bele volt mélyedve abba az extázisba, amit a többiek produkáltak a jókedv hatására egyenesen előttünk. Csak ott állt mellettem, én pedig éreztem, hogy lassan kezdek bezsongni. Amikor a kedvenc dalomat hallottam meg, az egy akkora lélekdobás volt, hogy azt hittem kipattanok a bőrömből, a testem végig szikrázza a parkettát, majd pedig elrepülők helyből. A saját fülemnek alig mertem hinni. Csak feszülten lestem az énekest és nem azért, hogy elrontson akármit, hanem hogy minden hangot sikerüljön neki megfelelően odatenni, ahova kell.

És igen, igen, igen! Nem rontja el, ez valami eszméletlen!

Fájt, mégis bizsergető volt. Az életemben ez volt a legfontosabb dal, amit csak hallottam. És még mindig alig tudtam ép ésszel felfogni, hogy ezt tényleg elénekelte élőben, ráadásul előttem valaki! Amikor meghallottam régen, bármikor, csak egyetlen egyszer is. Tökéletesen kiegészítve egymást kavarogtak bennem az érzések számtalan cseppjei. Egyszerre öntött el a mámoros boldogság és az elfojtott keserűség érzete is előtört. Már nem éreztem pontosan ezt, csak a meghatottság és a meglepettség hozta ki belőlem az e fajta reakciót. Apával mindig ezt hallgattuk régen, soha de soha nem feledem el. A nappali kandallójának kellemes melegsége cirógatta az arcunkat, míg én a régi bézsszőrme szőnyegen hasalva, kíváncsi szemekkel figyeltem, ahogyan beteszi az óriási lemezt, kivéve tokjából egyenesen az öreg bakelit lejátszóba. Néha csak a tüzet figyeltem a karjaimra támaszkodva. Néha meg csak hallgattam, ahogyan apa énekel a dallal együtt. Abban a zeneszobában majdnem minden estét együtt töltöttünk és beszélgettünk, amíg el nem álmosodtam. Végül a karjaiban víve az ágyamba tértem megnyugvásra mindig. A fenyőillata, mikor még messze éltünk a várostól, átjárta teljes énemet. Egy békés fenyőerdő melletti területen volt egy üdülőnk. Egy szép kis faház, ahova mindig kiköltöztünk a karácsony közeledtével. És az orromba beivódott fenyőtől, mindig azt éreztem, hogy én bizony otthon vagyok. Ezért nem szeretek karácsonyozni most már. Mert mindig kísért a fenyőillata, amit próbáltam nem befogadni. Hiszen apára emlékeztetett. Felnéztem rá, talán ő volt az, akire a mai napig felnézek, még mindig. Az angolban ő ösztökélt, hogy tanuljak tovább, hogy megértsek mindent. Szerinte, így megérthetem az embereket, és még többet fogok tudni befogadni a világ adta értékekből, mint amit eddig tudtam. Minden szavát ittam, nála csodálatosabb embert nem ismertem a földön.

My way és csőstül szippantom a fenyőaromáját.

*

Forró, bizony nagyon forró volt valami. Nem tudtam elképzelni semmit, alig bírtam észhez térni. Rengett a fejem és a tegnap estével álmodva nem hagytam magamnak egy percet se, hogy elfeledjem mindazt, ami történt. Az éjszakámat végigkísérte ez az élmény. Amit valódi élménynek félig tudnék be, ugyanis gyorsan ért véget, de a másik részről viszont tényleg megérte elmenni a Galsaeg Piano-ba.