Ébren voltam. A csend hangjai züllöttek a lakásban. Szendén szuszogó ablak, recsegő padló. Minden nesz a fülembe mászott és nem hagyott aludni, hiába szuszogott a karjaim közt az a kis nyúl. Természetesen még mindig a fejemben pulzáltak a gondolatok. Az, hogy pontosan mit is tettem vele. És hogy ezután szinte beájult. Én pedig még mindig nem tudtam elengedni a karjaim közül. Öleltem, mert rettegtem. Nem hagytak pihenni a gondolatok. És őt sem, hiszen az éjszaka közepén felébredt és szinte elmenekült. Felültem az ágyon, és hallgattam. Kint neszelt a konyhában, tisztán hallottam még. Azután már csak az ajtó záródott be recsegve. Elment az éjszaka közepén. Mégis hova?
Zavartan fúrtam a hideg ujjaim a tarkómba. A tenyereim végül az arcomon állapodtak meg, alaposan végig törölve a megnyűtt bőröm. A táskámból kerestem ki végül a telefont. A szoba közepén álltam tehetetlenül és esetlenül. Csak egyetlen dologra voltam képes. Aggódtam, igaz, hogy biztonságos a környékünk, de mégis. Aggódtam.
Oops! Questa immagine non segue le nostre linee guida sui contenuti. Per continuare la pubblicazione, provare a rimuoverlo o caricare un altro.
Oops! Questa immagine non segue le nostre linee guida sui contenuti. Per continuare la pubblicazione, provare a rimuoverlo o caricare un altro.
Igen, Jin valóban kellemes és megbízható barátnak tűnt. Még engem is eltűrt, pedig nem kellett volna. Pont ahogy Taehyung sem szeret, neki sem kellene. Ahh, jobban örültem volna, ha Kook inkább hozzá menekül. Végülis, már tudtam arról, hogy Jin tud mindent. Saját magam árultam el egy elég nagy dolgot. És ezek után mi is lesz? Az élet elég rejtélyes...
*
Pár napja Jungkooknak már nyoma sem volt otthon. Pedig én el sem mozdultam. Röghöz voltam kötve. Talán azt vártam, hogy haza érkezzen, talán azt, hogy írjon egy sms-t. De nem tett semmit, nekem pedig egyre keserűbbek lettek a percek. Minden könyvem átpörgettem már minimum egyszer. A tollam sem úgy járt, mint eddig.
