Unforgettable /PJM/ ✔️

23.

Felejthetetlen volt két olyan tehetséges sráccal együtt gyakorolni, mint Hoseok és Jimin. De persze egyszer minden jónak vége lesz. Kezdte ezt a srácok managere, így aztán hangosan köszöntek el, mély meghajlások közepette. Aztán vége lett a táncnak és siethettem az első ének órámra a félénk Minji társaságában. Nem bántam, hogy vele kellett mennem, legalább megismerhetem.

- Ugye tudod, hogy nem foglak megenni. - néztem a lányra, aki szégyenlősen lehajtotta a fejét. - Ne csináld már. Adtam okot, hogy félj tőlem? - hangom játékos volt, hogy oldjam a benne lévő feszültséget. Lassan a szemembe nézett, majd el is kapta a tekintetét és egy aprót rázott a fejével ezzel megadva a nemleges választ. Karon fogtam és úgy indultam meg vele. - Ne nézz már ilyen rémülten! - nevettem el magam a kikerekedett szemei láttán, amitől érezhetően más lett a hangulat. A lány már pár szót is ejtett, mire a teremhez értünk, ahol az ének óránk volt. A tanárunkat egy kedves hölgy személyében ismerhettem meg, aki vicces és jó kedvű volt, az egész gyakorlás alatt. Minji hangja szinte sokkolt, annyira szépen csengett, mintha az angyalok énekeltek volna, aztán persze nekem is produkálnom kellett, nem maradhattam csendben, pedig miután hallottam a lányt énekelni, nekem már nem volt önbizalmam. Aztán a tanárom és Minji is komoly biztatásba kezdtek így kieresztettem a hangom egy ütemesebb dalt választva, amiben van rap és vokál is. A szám végére annyira beleéltem magam, hogy szemeimet lehunyva adtam át magam az érzésnek, ezzel teljesen kizárva a külvilágot. A vokál részeket néhány helyen meghúztam, vagy egy hanggal feljebb énekeltem ki, így variálva a három percet. Mikor vége lett a dalnak, velem szemben két szinte sokkos arcú embert láttam.

- Ennyire rossz volt? - hangom enyhén remegett, mert már eluralkodott rajtam a pánik.

- Miért nem mondtad, hogy te rappelni is tudsz? - ugrott fel a székéből Minji. - A hangod meg... - kereste a szavakat.

- Van fogalmad róla milyen hangod van? - kérdezett közbe Jisoo a tanárom. Nem tudtam mit kellene válaszolni, így csak egy vállrántással megráztam a fejem. - Azon kevesekhez tartozol, aki képes játszani a hangjával, aki gond nélkül váltogatja az oktávokat és nem csúszik meg közben. Ha kell lágy, mégis erős és magabiztos, ami nagyon jól jön majd a táncolás közben is. Ráadásul, mikor rappelsz kíméled a hangod, még ha mélyíted is közben. Egészen kivételes tehetség birtokában vagy és nem akarom elhinni, hogy eddig nem tűnt fel senkinek. A szüleid közül valaki énekes volt?

- Ezt sajnos nem tudom. Kicsi voltam, mikor meghaltak.

- Ne haragudj, nem akartam.

- Semmi baj. - legyintettem. Nem haragudtam rá, nem tudhatta. Csak kicsit rosszul esett, hogy nem ismerhettem az igazi szüleimet, pedig ezek után érdekelt volna, hogy volt-e muzikális egyén a családomban. Az igaziban.

Sokat gyakoroltunk és az óra végén fáradtan battyogtunk ki a teremből Minji-vel. Szavak nélkül is tudtuk, hogy mennyire fáradt a másik, így nem pazaroltunk energiát a beszédre, csak elköszöntünk egymástól. Mivel végeztünk mára Minji haza indult, míg én a barátnőm keresésére indultam. Út közben találkoztam a volt főnökömmel Han asszonnyal, aki megvető pillantásokkal ajándékozott meg, én azonban mélyen meghajolva köszöntöttem, ezzel látványosan feljebb húzva az idegeit. Tovább trappolt, engem otthagyva, teljes mértékben ignorálva a felé mutatott tiszteletem. Hát, ha nem, hát nem. Inkább a gyakorló teremhez mentem, hátha ott találom Yun-t. A terem ajtaja csukva volt, bentről semmilyen hang nem szűrődött ki. A folyosón lévő órára néztem, ami délután ötöt mutatott, azt pedig tudtam, hogy akkor már senkinek nincs órája a csoportunkból. Így a táskám pántját megigazítva a vállamon léptem volna el, mikor a csukott ajtó mögül hangot hallottam. Egy tompa, elfojtott nyögést, mint mikor belerúgsz valamibe és szitkozódás helyett, hangosabban engeded ki magadból a fájdalmat. Egy pillanatig álltam még ott, aztán újra indulni akartam, mikor a hang megismétlődött, ezúttal kicsit hangosabban. Táskámat a földre tettem és lassan benyitottam az ajtón. A teremben félhomály uralkodott, mert csak két sor lámpa égett a szoba elején és a végén. A falnál, középen a tükör előtt sötét formák mozogtak. A gyér fény ellenére is ki lehetett venni, hogy az két ember. Az egyik a földön ült, míg a másik az ölében foglalt helyet. Sóhajok és apró nyögések töltötték be a termet, minek következtében hamar rájöttem, hogy az Hyeon és a tanárunk Jounho egy igen intim helyzetben.