Unforgettable /PJM/ ✔️

77.

Fél óra. Ennyi idő telt el és megint egy szobában voltam Matt-el. Diadalittasan ült az asztalnál, kihasználva, hogy kettőnkön kívül csak a cég egy ügyvédje volt a szobában aki engem képviselt. Bang Pd-nim amint megtudta mi történt ragaszkodott hozzá, hogy ügyvéd is jelen legyen aki beszélt angolul így minden törvényes keretek között történhetett.

- Tudomására hozom, hogy a beszélgetésről hangfelvétel készül. Ez szükséges a későbbiekben, ha bármilyen probléma adódik. - ült mellém a férfi közben Matt felé beszélt.

- Tudomására hozom, hogy én is ügyvéd vagyok szóval tudom mik a kimenetelek. - csattant fel flegmán Matt. Majd kinyitotta a papír kupac tetején levő mappát és kivett belőle egy lapot. - Juno, a helyzet az, hogy a szüleid meghaltak egy autóbalesetben közel két hónapja.

- Miért nem mondtad korábban? - emeltem fel a hangom.

- Elmesélnéd mégis mikor mondtam volna?

- Az előtt, hogy leütsz és fojtogatni kezdesz?!

- Ugyan, kérlek. Túl reagálod. - legyintett nem törődően. - Ezzel az egésszel már rég végeztem volna hogyha nem tűnsz el hónapokkal korábban!

- Túl reagálom?

- Kérem! - szólt közbe az ügyvéd Mr. Yang. - Legyen szíves és térjen a lényegre.

- Jah, szóval... - sóhajtott egyet, majd a lapra vezette a tekintetét. - Mivel az örökbefogadás törvényes volt ezért az örökösödési eljárásban a vagyon fele téged illet. Hozzá teszem Lira nem örül neki. - folytatta, majd a kezén lévő órájára nézett. - Oh és nem sokára itt lesz.

- Hogy mi? - ugrottam fel döbbenten.

- Bizony, és eléggé pipa. Hosszú volt a repülő útja idáig. - vont vállat. Abban a pillanatban legszívesebben felrobbantam volna, de inkább kifújtam a bent tartott levegőmet, azzal is nyugtatva magam. Nem akartam újra látni, nem akartam tudni róla. Semmit. Inkább menekültem volna a lehető legmesszebb, ahol senki nem talál meg újra. De akkor mi lesz Jimin-el. Képtelen lennék úgy elmenni bárhova, hogy legalább ne köszönjek el tőle.

- Akkor majd folytatjuk, ha ide ért. - álltam fel és sétáltam ki a szobából. Alig pár lépés múlva egy nagy ölelésben volt részem, amit hátulról kaptam és az orromba kúszó illatból rögtön tudtam ki az. Kérdés nélkül hagytam, hogy arra vezessen amerre akar és miután beléptünk egy ajtón, a nyakamba bújt. - Oppa, mi baj van? - öleltem magamhoz.

- Ő az a Matt? - kérdezte mélyebb hangon, mert a száját a bőrömre nyomta.

- Igen, Ő. - sóhajtottam és szorosabban kezdtem ölelni a srácot. - A szüleim miatt van itt. Meghaltak és az öröklést intézi.

- Sajnálom jagi.

- Ne tedd. Szerintem soha nem szerettek. Elvégre is örökbe fogadtak.

- Elmondod? - emelte fel a fejét, hogy a szemembe nézzen. Bólintottam. El akartam mondani neki, tartoztam neki ennyivel. Tudnia kellett róla.

- Úgy hat éves lehettem mikor az árvaházba, ahol voltam érkezett egy pár, akik kislányt szerettek volna örökbe fogadni. Megláttak és tudták, hogy én vagyok akit szeretnének a lányuknak nevezni. Kedvesek voltak és többször meglátogattak, amíg el nem vihettek magukkal. - mosolyogtam az emlékre. - De tudod, semmi nem tart örökké. Később aztán kiderült, hogy azért fogadtak örökbe, mert Lira olyan beteg volt, hogy az orvosok nem adtak neki sok esélyt. A szülei pedig így akarták feldolgozni... én mindent megtettem. - csuklott el a hangom. - Még rajzoltam is neki amiket bevittem a kórházba, de mikor javulni kezdett az állapota, egyszerűen eldobta azokat, a szüleim pedig már nem foglalkoztak velem. - vontam vállat. Jimin aggodalommal tekintett rám. - Jól vagyok, tényleg.

- Kicsim. Az lesz a legjobb, ha a következő alkalommal eljössz velem haza.

- Haza? - néztem rá értetlenül.

- Igen, Busan-ba. - nyomott egy puszit az orromra.

- Jimin, miről beszélsz?

- Arról hogyha legközelebb haza utazom a családomhoz, elviszlek téged és Chimmy-t is. Meg akarom mutatni neked milyen egy igazi család szeretete.