Marvel Imagines (HUN)

Memories (Charles Xavier)

Young!Charles Xavier x Reader
Kérte: KisPinguin
Szavak száma: 1080
Remélem tetszeni fog..😅

Próbáltál minél halkabban mászni Chales ablakán át, több kevesebb sikerrel. Az íróasztallal szemben huppantál le. Papírok zörögtek a cipőd talpa alatt. Lenéztél, aztán szét a szobában. Charles soha nem hagyta szét a holmiját. Egyetlen alkalommal sem láttad, hogy rendetlenség lenne az irodájában. Ennek ellenére szerteszét hevertek a levelek, iratok, könyvek, cetlik a padlón. Charlest sehol sem láttad.

Jobb is így. Amíg várakozol, van időd felkészülni a találkozásra. Leültél az asztal sarkára. Semmi értelme elkapkodni, ő is világosan megmondta, nincs szüksége rád. Ez már majdnem egy hónapja történt, azóta egy szót sem váltottatok. De semmit sem tudtál tenni az ellen, amit még mindig éreztél iránta. Tudtad, a Kubában történtek miatt változott meg. Egyik pillanatban még minden rendben volt - amint hazaértetek a küldetésről, Charles megpróbált szakítani, majd elüldözni. Mikor egyikkel sem ért el semmit, emléktörléssel próbálkozott nálad. Na igen, a mentális pajzsodról bizonyára megfeledkezett. Ezzel a képességeddel képes voltál megakadályozni bármiféle telepatikus behatolást az elmédbe.

Nem értetted, miért csinálja ezt. Számodra semmiben sem változott meg a baleset miatt. De inkább úgy tettél, mintha bejött volna a dolog. Később valószínűleg ő is rájött. Képtelen voltál tovább elviselni így. Meggyőzhetetlen volt, és bármit is mondtál, semmi sem használt. Időt adtál neki, és magadnak is.

Eleged volt már az egyedüllétből. Ezért is döntöttél úgy, hogy mindegy mi lesz, megbeszéled vele a dolgot. Felhúztad a pajzsod (nem akartad, hogy idő előtt kiderüljön az itt léted) és vártál.

Időközben belekezdtél az egyik könyvbe ami az asztalon hevert, és már majdnem a felénél jártál, mikor Charles, jellegzetes surrogó hang közepette megjelent az ajtóban. Felnéztél az olvasmányodból. Mikor találkozott a pillantásotok, meg mertél volna esküdni, hogy Charles gyorsan pislog párat. Először abban a tudatban volt, hogy hallucinál. Egy másodperccel később már feléd indult, átgázolva az összes földön heverő papíron. Megállt az asztal előtt, tisztes távolságot tartva tőled. Még mindig a szemedbe nézett, majd halkan megszólalt.

- Nem mondod komolyan, hogy betörtél a házamba. - Összefűzte az ujjait az ölében.

Elmosolyodtál, bár ő teljesen komolyan beszélt. A szokásos álarcát viselte, amit minden korábbi veszekedéseteknél felöltött, ezért úgy gondoltad, nem is olyan vészes a helyzet, de ahogy a szemébe néztél... A szeme teljesen mást sugallt. Nem láttad őt azóta, mióta a székbe került, de nem gondoltad volna hogy ez a pár hét elég ahhoz... Egy megtört ember nézett vissza rád. Soha nem láttad még ilyennek. Mindennél jobban szerettél volna most az ölébe ülni, átölelni őt, és tartani. Örökké, azt suttogva a fülébe, minden rendben lesz.

- Ez... Ez volt az egyetlen módja, hogy lássalak. Ki sem teszed a lábad innen...
- próbáltál erősnek hangozni, legalább az ő kedvéért, de nem sikerült. - Kérlek beszéljünk, Charles! Kérlek!

Elfordult tőled, de aztán meggondolta magát, és közelebb jött. Így, hogy az asztalon ültél, magasabbról néztél le rá, a térde a lábszáradhoz ért.

- Menj haza. Felejts el engem, lépj tovább. Te is tudod, már semmi sem lehet ugyanolyan - a kezeire szegezte a pillantását.

- Nem tudlak elengedni, Charles, én...

Kétségbeesetten leszálltál az asztalról és megpróbáltad megfogni a kezét, de ő rögtön elhúzódott, mintha csak megégetted volna.

Könnyek gyűltek a szemedbe.

Charles minden öröm nélkül nevetett.

- Azt hiszed nem tudom, miről van szó? Ez az egész maradj-a-megtört-pasiddal dolog teljesen szükségtelen. - Megborzongtál, mikor ugyanazt a szót mondta ki amelyik az előbb a te elmédben is átfutott. Ellenőrizted a pajzsod. A helyén volt. Charles kíméletlenül folytatta tovább. - Nem veszed észre, hogy mindkettőnknek jobb lenne külön? Csak azért vagy itt, mert bűntudatod van, ezt te is tudod. Itt viszont megjegyezném: semmi sem a te hibád. Én meg megleszek nélküled is.

A pillanatnyi csendben legördült egy könnycsepp az arcodon.

- Szóval azt hiszed, ez a helyzet? - kérdezted. -  Mert akkor egyáltalán nem ismersz... Azért jöttem vissza, mert szeretlek, és ez sosem tudna megváltozni! Ezért vagyok és leszek itt neked mindig - a lélekjelenléted most csak úgy kisétált az ablakon, amin érkeztél. - Szerintem ezt te is tudod. Szerintem felfogtad, hogy nem a bűntudat miatt vagyok itt. Akkor meg mi a francért taszítasz el?

Alig fejezted be a mondatod, Charlesból rögtön kitört a válasz.

- MERT JOBBAT ÉRDEMELSZ NÁLAM! - kiáltotta, te pedig megdermedtél, mire ő idegesen a hajába túrt. - És a fenébe is, én is szeretlek, de nem tudok olyan életet adni neked, amilyet szerettünk volna. Már semmi sem lehet ugyanolyan, mint volt. Az én életem már soha nem lehet a régi. Gondolj bele, (y/n)! Emlékszel még... Emlékszel arra a napra, amikor először megcsókoltak?

A szíved egyre jobban összetört, ahogy őt hallgattad.

- Persze, hogy emlékszem rá-

- És mi történt még azon a napon? Hm? - követelte a választ.

Visszaemlékeztél, és nagy vonalakban összefoglaltad az egészet. Nem értetted, mit akar ezzel, de szívesen idézted fel. Charles türelmesen várta, hogy a végére érj.

- Épp magam alatt voltam... Erről nem tudhattál, de szinte rögtön megjelentél nálam mikor hazaértem az egyetemről. Nem akartalak beengedni, de akkor is bejöttél, és... - vállat vonva elmosolyodtál. - éjfélig táncoltunk az ágyon Elvis Presley-re. És igen, ez lett életem egyik legjobb napja is. Ha arról akarsz meggyőzni, hogy nem illünk össze, nagyon rosszul csinálod.

Charles megenyhült, és immár nyugodt hangon folytatta.

- Nem, én csak arra akarok kilyukadni... A jelen körülmények között - mutatott a lábaira - nem lehet többé olyan emlékünk. És tudom, akkor milyen boldog voltál. Én is az voltam de nem vehetek el tőled egy jobb életet.

Sóhajtottál, és hirtelen elhatározással leguggolva elé megfogtad mindkét kezét. Ezúttal nem húzódott el.

- Figyelj rám. Nem kell reprodukálnunk az emlékeket.. igen, az az emlék tökéletes volt, és még sok ilyen van. De bármikor gyárthatunk újakat, ezen viszont nem segít, ha nem vagyunk együtt. Veled akarok lenni, Charles Francis Xavier, és ne próbálj lebeszélni róla. Sokkal több vagy annál, mint amit megérdemelnék, szóval e miatt meg végképp nem fogok elmenni. Ne lökj el magadtól kérlek! Így is annyi szép emlékünk lehet, amennyit csak szeretnél.

Leeresztetted a pajzsod, hogy érezze is: igazat mondasz.
Egy mosoly árnyéka suhant át Charles arcán.

- Nem fogod feladni, igaz? - megráztad a fejed. - És komolyan velem akarsz maradni? - bólintottál. Charles kifújta a levegőt, amiről azt sem tudta, hogy eddig bent tartotta. - Az az igazság, hogy... Hiányoztál. És tényleg szükségem van rád.

A szíved lassan megtalálta a darabkáit és kezdte összeilleszteni magát. Egymásra mosolyogtatok.

- Gyere ide - húzott fel Charles. Az ölébe ültél és átkaroltad a nyakát, ahogy azt egy örökkévalóságnak tűnő idővel ezelőtt is tervezted. Magához ölelt, és nagyon, nagyon sokáig így is maradtatok. Charles-on a szokásos aftershave illata érződött, amitől rögtön otthon érezted magad. - Sajnálom, hogy kiabáltam - suttogta. - Szörnyen bántam veled.

- Semmi baj - felelted őszintén.

Most csak az számított, hogy újra itt vagytok egymásnak. Biztos voltál benne, egy nap erre az emlékre is boldogan gondoltok majd vissza.