Miss Érzéketlen

1. rész

Magamban dudorászva sétáltam ki az öltözőből és elkezdtem lepakolni a székeket az asztalokról. Eleinte jó ötletnek tartottam hogy kávézóban dolgozzak, de így két hónap elteltével kezdtem megunni. Az emberek folyamatosan jöttek és én unottan vettem fel a rendeléseiket, amit leadtam Mike-nak és pár perc múlva tálcán kivittem a megfelelő asztalhoz. Amikor nem volt épp semmi dolgom, elkezdtem figyelni az embereket, ami sokszor nagyon érdekes volt. Szerettem ezt csinálni, magamban nevettem a kisgyerekeken akik állandóan kiakasztották a szüleiket egy szabad percet sem hagyva nekik. Sokszor néztem a fiatal vagy idősebb párokat, akik általában szerelmesen mosolyogtak egymásra és meghitt pillanatokat éltek át azalatt a fél óra alatt amíg a kis kávézóban ücsörögtek.

A legérdekesebb mégis az volt számomra amikor egy-egy fiú vagy lány egyedül iszogatta a kávéját. Ilyenkor leginkább a telefonjukat nyomkodták, nagy ritkán előfordult hogy könyvet tartottak a kezükben, de mindannyian elfoglalták magukat valamivel. Nem tudtam megérteni, hogy miért foglalkoznak folyamatosan más dolgokkal. Ha én beültem volna egy kávézóba, akkor egyedül a fekete italra koncentráltam volna. Elképzeltem ahogy csukott szemmel megszagolom és belekortyolok, aztán megérzem az édeskés ízét ami szép lassan átvált keserűre. Mi tagadás a kávé volt szinte az egyetlen dolog amit szerettem az életben.  Minden reggelemet így kezdtem, amíg meg nem érkezett az első vendég, de onnantól egy perc nyugtom is alig volt, nem ülhettem le egy szusszanásra sem.

- Kész a rendelés - Mike hangja szakított ki a gondolataimból.

Testsúlyomat áthelyeztem most már mindkét lábamra és a tálcámra pakoltam a két cappucinot. Tekintetemet végigjárattam a placcon és miután kiszúrtam az idős házaspárt, már meg is indultam az asztalukhoz. Lendületes léptekkel kacskaringóztam az asztalok között, de egyszer csak valaki kivágta magát a székével együtt mellettem és az nekem vágódott. Egy pillanat alatt történt minden, a tálcám borulni kezdett, az egyik lábam elakadt a másikban és mindenestől elvágódtam a földön. Nagy csattanással értem földet, a lábamba és a karomba azonnal éles fájdalom nyílalt. Pillanatok alatt öntött el a méreg, felpattantam a földről és szembefordultam a baleset okozójával.

- Baszki te teljesen megbolondultál? - torkom szakadtából kezdtem üvölteni. Egy magas srác állt előttem, de teljesen ledermedt a kirohanásomtól.

- Sajnálom, nem direkt volt. Jól vagy? - nagy szemekkel nézett rám, ami még inkább felidegesített.

- Kurvára nem érdekel, de mi lenne ha máskor mondjuk körbenéznél? Tudod nem fog leszakadni a fejed. Mondjuk az se lenne baj - megfogtam a sajgó kezemet és kitartóan bámultam a vörösödő fiúra.

Körülöttünk minden beszélgetés abbamaradt és éreztem, hogy az összes vendég minket néz, de rohadtul nem érdekelt. Talán túldramatizáltam a helyzetet, de sosem voltam az az ember aki visszafogja magát, még akkor sem ha épp dolgozott.

- Kimberly, gyere ide - megszólalt azaz idegesítő hang amit egyszerűen ki nem álhattam.

Hátrapillantottam a vállam fölött és láttam, ahogy a főnököm totál vörös fejjel bámul rám. Más helyzetben jót röhögtem volna rajta, de éppen majd szétrobbant az én fejem is a dühtől.

Még egyszer szúrós pillantást küldtem a srác felé, aztán mindent otthagyva a földön a főnök után siettem. Egészen az irodájába követtem, becsukta az ajtót és indulatosan szembefordult velem.

- Mégis mit képzelsz magadról, hogy beszéltél azzal az úrral? - a feje még mindig vérvörös volt, dühösen méregetett. Végig a homlokán kidagadó eret bámultam és nagy erőfeszítés kellett, hogy ne fintorogjak a kopaszodó fejére nézve.

- Az az úr - ejtettem ki a szavakat flegmán - megérdemelte. Hiszen miatta történt minden - karbafont kezekkel vártam, hátha megérti amit mondtam, de csak a fejét csóválta.

- Ki vagy rúgva - nyugodt hangon beszélt, nekem meg a szám is tátva maradt.

- Tessék?! Hiszen az ő hibája volt az egész. Ezért nem rúghat ki! - kétségbeesetten magyaráztam és reméltem, hogy tekintettel az általában kifogástalan munkámra, meggondolja magát.

- Nem érdekel, bárhogy is történt. Egy vendéggel nem beszélhetsz így.

- Ahogy akarja, úgyis utáltam ezt a koszfészket - mondtam gúnyosan és további szó nélkül otthagytam.

Tulajdonképpen nem is utáltam ezt a helyet, már egészen megszoktam és most kereshettem egy új állást. Besiettem az öltözőbe, felkaptam a cuccaimat, a köténykémet ledobtam egy székre és megrohamoztam a kijáratot. Az emberek mind engem néztek, Mike-nak még odaintettem, mire szomorúan biccentett egyet. Még egy gyilkos tekintetet küldtem az idegen srác felé, de már csak a hűlt helyét találtam.

Kitártam az ajtót és jó erősen bevágtam magam után, hogy a falak is beleremegjenek. Drámai kilépőmet egy hangos füttyentés szakította félbe. Ő volt az. Egy lámpaoszlopnak támaszkodva figyelt, egyik kezében a cigijét fogta, másikat zsebre vágta és úgy bámult engem. Egyszerűen bemutattam neki és hátat fordítva sétálni kezdtem a lakásom felé. Egy hangos kacajt hallatott, aztán a semmiből egyszerre előttem termett.

- Mi van, mit akarsz? - közönyösen néztem rá. Már régen megtanultam, hogy ne mutassak ki egyetlen érzelmet se.

- Csak szeretnék bocsánatot kérni - újra azokat a nagy barna szemeket próbálta bevetni, de engem ez teljesen hidegen hagyott.

- Aha megvolt, most pedig hazamennék - kikerültem és újra megindultam, csakhogy ő követni kezdett - Mármint egyedül.

- Jó figyelj, csak azt szeretném tudni hogy mi történt.

- Kirúgott - felvont szemöldökkel nézett rám, de én csak megrántottam a vállam - Úgyis fel akartam már mondani.

Gondoltam ha hazudok, akkor végre leszáll rólam és igazam is lett, mert megtorpant.

- És ne segítsek új munkát keresni? - hallottam meg megint mély barintonját.

- Nem kell a segítséged. Na csá - ezzel otthagytam és örültem, hogy végre sikerült leráznom.

Ugyan már, méghogy ő akart segíteni nekem. Ez csak olcsó kifogás, ki tudja mit akart volna igazából. Az élet számtalanszor bebizonyította már, hogy ne várjak segítséget senkitől hátsó szándék nélkül.

Kérlek jelezd ha tetszett és szeretnél folytatást! :)
2018.12.18.