Miss Érzéketlen

5. rész

Sziasztok kedves olvasók!
Először is szeretném megköszönni, hogy itt vagytok, csillagoztok és kommentben is bátorítotok! Nagyon jól esik egy egy szó és sokkal nagyobb lendülettel tudok belevágni egy újabb részbe, úgyhogy még egyszer köszönöm nektek.

A másik dolog, mivel 2 könyvet írok így teljesen kiszámíthatatlan, hogy mikor melyikbe hozok részt. Annyit tudok mondani, hogy amelyikhez épp van ihletem és gördülékenyen megy az írása, általában az a nyerő. Szóval nem tudom mások hogy szokták csinálni, de ez most nálam úgy érzem csak így fog működni.

Na de nem is rabolom tovább az időtöket. Jó olvasást mindenkinek!

* * *

A bejárat előtt megtorpantam és lassan remegő kezekkel emeltem ki a legfelső doboz tetején heverő fényképet. Végigsimítottam az üveg felületén és ujjaim megállapodtak a virágos motívumokból álló ezüstszürke kereten. A képen egy barna és egy szőke hajú lány karolta át egymást és vigyorogva bámultak a kamerába. Hiányzott Sophie.

Tanácstalanul álldogáltam a dobozok mellett és úgy éreztem, hogy már tényleg nincs miért küzdenem. Egyszerre voltam dühös és ami a legmeglepőbb, szomorú. Nagyon régen nem engedtem meg magamnak hogy ilyen érzések kerítsenek a hatalmukba, de most hagytam hogy szétáradjon bennem a mérhetetlen szomorúság.

Mr. Smith egy szó nélkül dobott ki az utcára, annak ellenére hogy azt mondta, ad nekem még egy hetet. Sóhajtva roskadtam le a legfelső lépcsőfokra és a lábaimra hajtottam a fejemet, miközben karjaimat összefontam előttük.

Most mégis mitévő legyek? Ez az egyetlen mondat körül keringtek a gondolataim.

- Khm - a hirtelen hangra kissé megugrottam a földön és ijedten kaptam fel a fejemet, nem számítottam senkire.

Nathaniel állt előttem. Szép komótosan felsétált és leült mellém. Percekig csak némán ültünk magunk elé bámulva, de ő végül megtörte ezt a tökéletes csendet.

- Szóval? - csak ennyit kérdezett, mire csak összevont szemöldökkel néztem rá - Ez most az aminek látszik?

A szokásos jókedve eltűnt, a hangja csak komolyságot árasztott, ami nagyon fura volt ahhoz képest amennyit eddig megismertem a személyéből.

- Hát nem egy világ körüli utazásra készülök, ha erre gondoltál - szólaltam meg gúnyosan.

- Nyílván rögtön ez jutott az eszembe - válaszolta szemforgatva, aztán elővette a telefonját - Szóval kit hívjak fel?

Egy ideig kérdőn nézett rám, de kezdte megelégelni amikor nem válaszoltam semmit.

- Szülők?

Csak megráztam a fejemet.

- Hát persze, a büszkeség. Ki gondolta volna? - morogta halkan, de én minden egyes szavát hallottam.

- Tessék? - néztem rá felháborodottan.

- Ugyan már. Figyelj ez nem szégyen. A legtöbb 20 éves pontosan ugyanígy jár, mint te. Hiszen valljuk be egyedül nehéz fizetni egy albérletet.

Kezdett nagyon felidegesíteni, hiszen úgy beszélt mintha ő mindennel annyira tisztában lenne, holott egyáltalán nem tudott rólam semmit, se a helyzetemről.

- Te ezt nem értheted - hirtelen talpra pattantam és leszáguldottam a lépcsőn, csak hogy hátat fordíthassak neki és ne lássa a könnybe lábbadt szemeimet.