Miss Érzéketlen

12. rész

Az üres tányérokat már elvitték a pincérek és csak a bort iszogattuk, ami tényleg nagyon finom volt, pedig nem sokszor ittam alkoholt. Az este nagy részében csak csendben hallgattam ahogy Pete újabb és újabb sztorit mesélt nekünk, miközben Lily folyton kommentálta vagy kijavította a fiút. Ő erre csak csitítgatni kezdte, hogy ő nem is volt ott, de persze a lány azzal érvelt hogy már egy tucatszor hallotta tőle, így olyan mintha ő is ott lett volna. A barátja végül megelégelte és egy egyszerű mozdulattal befogta a száját, aztán befejezte a történet végét.

Persze Lily ezen jól megsértődött és nem akart a fiúhoz szólni, ez pedig egészen addig tartott, amíg a zene hangosabb nem lett és Pete egy egyszerű mozdulattal felállította barátnőjét, aki kuncogva hagyta hogy táncolni vigye a többi szerelmespár közé. Egy ideig mosolyogva néztem utánuk, amikor mellettem Nate megköszörülte a torkát. Egy pillanatra el is felejtettem hogy ő is itt van.

- Mosolyogsz - jelentette ki, mire furán néztem rá.

- Aha, tudod azért én is ember vagyok, ezért előfordul - belenéztem a szemeibe, de rögtön el is fordítottam a fejem, mert olyan áthatóan nézett rám.

- Néha azt gondolom, hogy inkább egy földönkívüli - nevetett fel saját poénján.

Összevont szemöldökkel néztem rá és vártam hogy végre abbahagyja.

- Tudod én meg néha azt gondolom, hogy egy seggfej vagy - vágtam vissza neki - Aztán rájövök, hogy tényleg az vagy!

Inkább elfordultam tőle és a poharamat tanulmányoztam, miközben vártam hogy végre hazamenjünk, ahol bezárkózhatok a szobámba. Egyedül.

- Csak vicceltem, nem kell mindent olyan véresen komolyan venni - váltott át lágyabb hangnemre - Tudod, gondolkodtam az elmúlt napokban.

- Nahát te azt is szoktál? - szóltam közbe, mire csak sóhajtott egyet.

- Nagyon vicces vagy. Szóval arra jutottam, hogy múltkor nagyon bunkó voltam és ezért szeretnék bocsánatot kérni. Nem kellett volna úgy viselkednem veled és nem is gondoltam komolyan, amiket mondtam - őszintén beszélt, miközben végig a szemeimbe nézett, aztán várta hogy reagáljak valamit.

Tulajdonképpen én is szerettem volna kibékülni vele, hiszen az elmúlt napokban rájöttem, hogy talán tényleg több emberi kapcsolatra lenne szükségem. Főleg így, hogy láttam mennyi minden hiányzott az életemből. Valamiért kezdtem másképp látni az életemet. Eddig elvoltam egyedül, szerettem hogy nem volt senki a közelemben. Az életem unalmas volt, de nekem így pont megfelelt. Nem csalódtam a barátaimban, a fiúk nem törték össze a szívemet és senkivel sem kellett megosztanom a szüleimmel kapcsolatos gondolataimat, amit sokszor még magamnak is fájt bevallanom, de nagyon mélyen érintettek.

És akkor jött Chris a csibészes mosolyával és kiállhatatlanul kitartó ostromlásaival. A mai napig sem tudom, mi késztette őt arra, hogy az első, majd a tizedik lepattintásom után se tűnjön el az életemből. De így történt.

Most pedig itt volt Nate és Lily, két rendkívül kedves ember, akik egy szó nélkül befogadtak az otthonukba. Úgy éreztem, hogy talán idővel bennük is meg tudnék bízni, úgy ahogy Chrisben, de tudtam hogy addig még sok mindennek változnia kellett. Főként nekem.

- Fátylat rá - szólaltam meg végül és legyintettem egyet.

A fiú lehengerlő mosolya újra a száján virított, amit most én is viszonoztam. Egy pillanatra lehajtotta a fejét és oldalra nézett, aztán újra rám emelte sötétbarna szemeit, melyek a lámpafényben még a szokásosnál is jobban csillogtak.

- Khm - köszörülte meg a torkát, majd kezét felém nyújtotta - Szabad egy táncra?

Rémülten kaptam rá a tekintetem és felváltva néztem a kezét és az arcát, ő pedig csak türelmesen várta amíg magamban vívódtam. Nem akartam táncolni, inkább szerettem volna belesüppedni a székembe és végigülni a vacsora maradék részét. Tudta, hogy nemet fogok mondani, de mégis tartotta felém a kezét és kedvesen mosolygott tovább.