Miss Érzéketlen

16. rész

- Kim, kérlek mondj valamit!

Még mindig az előttem álló cappuccinot bámultam, a csészémet piszkálgattam, miközben azon gondolkodtam, mégis mit mondhatnék. Hirtelen egy kéz simult az enyémre, mire végre felpillantottam Chrisre.

- Te mit fogsz ott csinálni? - böktem végül ki.

Chris halványan elmosolyodott, mintha kissé megnyugodott volna, amiért sikerült kifacsarnia belőlem néhány szót, az elmúlt napokban ugyanis egyetlen üzenetére vagy telefonhívására sem voltam hajlandó válaszolni.

- Még nem tudom pontosan. Mármint szeretek pultosként dolgozni, de soha nem akartam egész életemben ezt csinálni - válaszolta, miközben elengedte a kezemet és beleszürcsölt a latte-jába - Egyenlőre úgy néz ki, hogy Taylor be tud juttatni az étterembe felszolgálónak. Mellette pedig elmehetnék suliba is, tanulni valamit.

- A szüleid mit szóltak hozzá? - néztem rá kérdőn.

Tudtam, hogy Chris nagyon jó kapcsolatot ápolt a szüleivel, főleg az apjával. Még soha nem találkoztam velük, mert egy másik városban laktak. Chris többször is megígérte, hogy bemutat majd nekik, de erre még soha nem volt alkalmunk és nagyon úgy tűnt, hogy már nem is lesz.

- Hát, először nagyon kiakadtak, de amikor elmagyaráztam nekik mennyire fontos ez most nekem, akkor lenyugodtak. Azt mondták, már felnőtt férfi vagyok, aki el tudja dönteni mi a legjobb neki - mesélte büszkén.

- Az jó - bólintottam.

Hihetetlen, hogy még a szülei is el tudták fogadni a döntését, én meg önző módon állandóan azon gondolkodtam, miként változtathatnám meg a véleményét.

- Istenem Kim, ne vágj már ilyen savanyú képet - biggyesztette le a száját - Bármikor fel tudjuk hívni egymást és azért néha napján hazalátogatok majd. Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen.

Sóhajtva bólintottam egyet, aztán nagy nehezen kierőszakoltam magamból egy mosolyt.

- Ne aggódj, te sem szabadulsz meg tőlem. Állandóan zaklatni foglak és elmesélem majd az unalmas napjaim minden pillanatát.

Muszáj volt úgy tennem, mintha nem dőlt volna romba az életem. Erősnek kellett maradnom, legalább Chris kedvéért, hiszen tudtam hogy ez neki is borzasztóan nehéz volt.

- Mikor indul a gépetek?

Chris a száját rágcsálva nézett rám, aztán kibökte.

- Este 10:30-kor.

Sóhajtva bólintottam egyet. Nem lepődtem meg, mert az egyik üzenetében említette, hogy ma indulnak.

- Muszáj ma dolgoznod?

- Sajnos igen.

Tulajdonképpen annyira nem bántam, egyrészt semmi kedvem nem volt találkozni Taylorral, másrészt sokkal jobban szerettem volna így elköszönni tőle, hogy csak mi ketten legyünk.

- Kár... - sóhajtott egyet - Még Nate is jön. Vagyis ő visz ki minket az állomásra.

- Akkor főleg nem megyek - csúszott ki a számon.

Chris kérdőn nézett rám.

- Azt hittem jól kijöttök.

- Igen, amikor épp nem készít ki a hülyeségeivel, akkor egész jól elvagyunk. De tudod, ő nem olyan mint te.

- Ezt hogy érted? - újra belekortyolt a kávéjába, de a szemeit egy pillanatra sem vette le rólam - Még jó hogy nem olyan mint én. Belőlem csak egy van - vigyorodott el.

- És az is sok - tettem hozzá, mire belebokszolt a vállamba.

- Na de most komolyan - terelte vissza a beszélgetést.

- Tudod, mi azért jövünk ki jól... Vagyis azért olyan jó a barátságunk, mert te nem erőltetsz rám semmit. Ha valamit nem akartam elmondani vagy megtenni, azt te mindig is elfogadtad és hagytad hogy azt tegyem amit jónak látok. Ezért is tudlak téged elviselni, de ő... - megforgattam a szemeimet - Vele hihetetlenül nehéz, mert nem képes elfogadni a döntéseimet és beleszól mindenbe ami nem rá tartozik - fontam össze idegesen a karjaimat.

Chris egy ideig emésztgette a szavaimat, aztán csak elmosolyodott.

- Azt hiszem Nate csak aggódik érted. Tudod ő ilyen védelmező típus.

Nem is tudom mit gondoltam, persze hogy Chris megvédte őt, hiszen vele teljesen másképp viselkedett.

- De én nem kértem, hogy ezt tegye - csattantam fel idegesen - Csak azt akarom, hogy békén hagyjon végre.

Chris csalódottan elhúzta a száját. Pontosan tudtam mire gondolt, azt akarta hogy jóba legyek Nate-el, hiszen neki sokkal könnyebb lett volna abban a hitben élnie, hogy nem maradok teljesen egyedül.

- Kim, ezt most a legjobb barátodként mondom - kezdett bele óvatosan - Sokszor elég nehéz eset vagy...

- Hogy mi?! - háborodtam fel, de miután belegondoltam, csak egyetértőn bólintottam - Igazad van, folytasd csak.

- Szóval arra akarok kilyukadni, hogy ha mindketten engednétek egy kicsit és megpróbálnátok egy icipicit is alkalmazkodni a másikhoz, akkor talán nem veszekednétek ennyit - fejezte be a gondolatmenetét.

- Várj, te honnan tudod hogy mi ketten...

- Nate-el elég sokat beszélgettünk mostanában - vázolta fel, mire csak hümmögtem egy sort.

Szóval ők ketten valószínűleg rendesen kibeszéltek engem.

- Mielőtt bármiféle összeesküvés elméletet gyártanál a fejedben leszögezném, hogy te elég ritkán jöttél szóba. És ha így is lett, Nate pontosan úgy beszélt rólad, mint most te róla. Csak éppen más dolgokon akadt ki.

Chris halkan felnevetett, amitől csak még idegesebb lettem.

- Én nem tehetek róla, hogy az a tökfej nem képes változtatni a viselkedésén - húztam fel sértődötten az orromat.

- Jól van, ne beszéljünk erről többet - biccentett Chris - Csak ígérd meg, hogy megpróbálsz kedvesebb lenni vele.

A fiú csillogó szemekkel nézett rám, tudta hogy ennek sokszor még én sem tudtam ellenállni. Ha más kérte volna ezt tuti biztos hogy a képébe röhögök, de Chris más tészta volt.

- Rendben, megígérem - egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem és már most megbántam hogy beleegyeztem ebbe.

Sokáig beszélgettünk még az apró kávézóban. Ez volt az egyik kedvenc helyünk, szinte minden héten legalább egyszer benéztünk ide. Chris csak beszélt és beszélt, én meg csak bámultam rá, de közben egy szót sem értettem abból amit mondott. Próbáltam minden pillanatot elmenteni az agyamban, hogy bármikor elővehessem az emlékeimet róla és az együtt töltött időről.

Egy óra múlva Chrisnek megszólalt a telefonja, ami azt jelentette, hogy lejárt az időnk. Szomorú mosollyal pillantott rám, de ettől csak még inkább összefacsarodott a szívem. Elhagytuk a kávézót, a nap már lemenőben volt, az utolsó sugarak vörösre festették az eget.

Egymással szemben álldogálltunk, csendben. Épp szólásra nyitottam a számat, hogy mondják valamit, de Chris megelőzött. A derekamnál fogva magához húzott és szorosan átölelt. A vállára hajtottam a fejem és igyekeztem visszatartani a könnyeimet.

- Vigyázz magadra Kimberly - suttogta a fülembe - És ne feledd mit ígértél!

Bólogatni kezdtem, ugyanis a torkomban lévő hatalmas gombóc miatt egy szót sem tudtam kinyőgni. Nem tudom mennyi ideig álltunk így, egymást átkarolva, de végül Chris lazított a szorításán és lassan elengedett.

- Hívj, amint megérkeztek - szólaltam meg végre én is - És mindenről be kell számolnod!

- Rendben - nevette el magát, mire én is elmosolyodtam - Szia Kim!

Intett egy utolsót, végül megfordult és elsétált az ellenkező irányba.

- Ég veled Chris! - suttogtam magam elé és hagytam hogy az eddig visszatartott könnycseppek végigszántsák az arcomat.