Miss Érzéketlen

4. rész

Lassan résnyire nyitottam a szemeimet és vártam hogy hozzászokjon a lámpafényhez. Egy fehér ágyon feküdtem, mellettem egy ugyanilyen állt, csak épp üresen. A bal karom a testem mellett feküdt és egy infúzió volt rákötve. Az ablakot sötét függönyök takarták el, a tömény fertőtlenítő szagtól felfordult a gyomrom. Egy kórházban feküdtem.

Kezdeti értetlenségem után hirtelen beugrott néhány képfoszlány, aztán lassan minden emlékem előjött, habár arra nem tudtam rájönni, hogy miért kerültem ide. Pár perc után belépett egy nővérke és mosolyogva elindult felém.

- Örülök hogy végre magához tért. Hogy érzi magát? - kérdezte rögtön és egy pohár vizet adott a kezembe.

Kicserepesedett ajkaimhoz emeltem és gyorsan belekortyoltam, de azonnal megbántam, ugyanis minden egyes nyelés fájdalommal járt.

- Fáj amikor nyelek - még ezt is csak nehezen tudtam kimondani - Mi történt velem?

A nővér együttérzőn nézett rám. Elmesélte, hogy egy fiatalember hozott be, csak félig voltam magamnál, de látszott hogy nagyon rosszul vagyok. Gyorsan kiderítették, hogy valamiféle drogot tehettek az italomba, úgyhogy kaptam gyógyszert aminek hatására mindent kihánytam. Ezután kaptam egy infúziós kezelést és az egész napot átaludtam.

A nővérke ezek után kiment, én meg hátrahajtottam a fejem és újra lehunytam a szemeimet. Még mindig elképesztően fáradtnak éreztem magam.

Legközelebb egy ajtócsapódásra riadtam meg, de rögtön megnyugodtam ahogy megpillantottam Nathanielt. A fiú halványan rám mosolygott, aztán közelebb sétált hozzám és végül leült az ágy szélére.

- Hogy érzed magad? - kérdezte kedvesen és sötétbarna szemeit rám emelte.

- Eléggé gyengének, de azt hiszem rendben leszek. És te... Te hoztál be? - tettem fel a kérdést ami legelőször az eszembe jutott.

- Igen. Szóltam Chrisnek, de mivel ő dolgozott... - kezdte el magyarázni és közben beletúrt hullámos tincseibe - Hidd el mindent otthagyott volna, de egyszerűbb volt ha én hozlak be. Úgyis tartoztam neked.

Lazán vállat vont, aztán körbenézett a szobában. Szemei alatt sötét karikák húzódtak, kialvatlannak tűnt.

- Köszönöm - ez az egyetlen szó elég volt ahhoz, hogy boldogan rám mosolyogjon.

- Hű, nem gondoltam hogy a te szádból valaha is hallani fogok ilyesmit - nevetett fel, mire én is elmosolyodtam.

- Nagyon vicces - forgattam meg a szemeimet.

Csend telepedett közénk, de aztán mocorogni kezdtem.

- Szólnál a nővérnek? Szeretnék hazamenni - kértem meg.

Zavartan összeráncolta a szemöldökét.

- Szerintem ez nem jó ötlet. Nem kellene várnod még holnapig?

- Jól vagyok, semmi szükség itt dekkolnom. Aludni otthon is tudok. Szóval akkor behívnád?

Sóhajtva feltápászkodott, de láttam rajta hogy nagyon nem tetszik neki ez az egész. Végül kilépett az ajtón.

Feszülten rágcsáltam az ajkaimat, talán Nathaniel előtt nem mutattam, de rohadtul beparáztam. Vajon mennyibe kerülhet egy egész éjszaka a kórházban? Tudtam hogy mindent ki fognak fizettetni velem, hiszen még munkahelyem se volt, így minden felelősség rám hárult. Hiába próbáltam megnyugodni, a pánik lassan teljesen urrá lett rajtam. Pár perc múlva a fiú belépett a nővérkével.

- Úgy hallom máris menni készül - nézett rám aggódva az idősebb hölgy.

- Igen, így van. Kérem szedje ki belőlem ezt a vackot - böktem a karomra, amibe beleszúrták az infúziót.

Talán már megint bunkó voltam, de ez most egyáltalán nem érdekelt. A hölgy óvatosan eltávolította és még ellátott egy két jó tanáccsal. Igyak sok folyadékot, ne erőltessem meg magam túlzottan, egyek inkább könnyen emészthető ételeket és bla bla bla.... Ezután hamar kislisszolt az ajtón, valószínűleg sietett egy másik beteghez.

Engem már csak az érdekelt, hogy otthon lehessek, biztonságban, csendben és ami a legfontosabb, egyedül. Nathaniel mérgesen bámult rám, de most ezt is figyelmen kívül hagytam.

- Hihetetlen hogy milyen bunkó vagy mindenkivel és nem hiszem el hogy ennyire semmibe veszed mások törődését - karjait keresztbe tette mellkasa előtt és úgy nézte végig, ahogy lassan kikászálódtam az ágyból.

- Most erre mit mondjak, hm? Ilyen vagyok és kész, nem lehet mindenki olyan kicseszettül kedves és aranyos mint a legtöbb lány - semmi kedvem nem volt vitatkozni, de felidegesített a hülyeségeivel.

Pontosan emiatt nem voltak barátaim, mert én olyan voltam amilyen. Régebben sokat sírtam amikor az életemet végiggondoltam, de mára olyan érzéketlenné váltam, hogy néha még én is meglepődtem magamon.

- Fura vagy - jelentette ki egyszerűen.

Csak megrántottam a vállaimat és az ablak mellé sétáltam, ahol egy kupacban feküdtek a ruháim.

- Kimennél amíg átöltözök? - a fiú kikerekedett szemekkel pillantott rám - Kérlek - tettem hozzá gúnyosan.

Lemondóan megrázta a fejét, aztán pillanatok alatt magamra hagyott. Kb 10 percig tartott, amíg sikerült magamra rángatnom a ruháimat, felkaptam a táskámat, aztán sikeresen kitámolyogtam a szobából.

A fiú egy műanyag széken ült, ami csoda hogy nem roppant össze termete miatt. Azt hiszem ezt nem egy ekkora izomtömegnek tervezhették. Karjait megtámasztotta a térdein és a tenyerébe temette az arcát, miközben lehajtott fejjel bámulta a járólapot.

- Nathaniel - szólítottam meg a fiút.

A hangomra lassan felnézett, aztán felállt így pedig jóval fölém magasodott.

- Csak Nate, oké? - bólintottam egyet, aztán vártam hogy most mi lesz - Gyere, hazaviszlek.

- Biztos? Mármint szólhatok Chrisnek is.

- Dolgozik. Volt bent nálad délelőtt, de aztán mennie kellett - Nate lazán a falnak döntötte a hátát, miközben elnyomott egy ásítást.

- Ő kért meg hogy vigyél haza, igaz?

- Rátapintottál a lényegre - bólintott egyet.

Hát persze, hogy is gondolhattam hogy tényleg ennyire aggódott az állapotom miatt. Egyszerűen csak megtette amire megkérték, talán csak jóban akart lenni Chrissel. Hiszen megmondta, hogy szerinte csak egy bunkó és fura lány vagyok.

- Akkor mehetünk? - nézett rám.

- Persze - biccentettem.

Lassan lépkedtem Nate mellett, láttam a szemem sarkából, hogy néha rám pillantott, de végülis nem szólt egy szót sem, ahogy én sem. Valószínűleg csak azt figyelte, hogy nem fogok-e összeesni az egyik lépésemnél. Habár egy picit szédültem, de erős lánynak gondoltam magam, így minden erőmet összeszedve felszegett fejjel sétáltam el a sötétkék Suzukiig.

Miután Nate feloldotta a zárat egyszerre nyitottuk ki az ajtókat és ültünk be a fotelekbe. Lediktáltam a címemet, de utána egész úton csendben utaztunk. Ahogy közeledtünk az utcához, egyre inkább levert a víz, ugyanis szégyelltem a környéket ahol laktam. Épphogy csak nem a nyomornegyedben laktam, de egészen közel álltam hozzá. Chris is talán csak 2-szer fordult meg nálam ismeretségünk óta, de még előtte is legszívesebben eltitkoltam volna.

Újabb utcára fordultunk be és már messziről kiszúrtam a lépcsőt ami a társasházhoz vezetett fel. Hálás voltam, amiért Nate egy szót sem szólt, csak leparkolt és várta hogy kiszálljak a kocsiból. Ahogy kipillantottam az ablakon keresztül, megdermedtem. Lassan lenyomtam a kilincset és szó nélkül sétáltam fel a lépcsőn. Úgy nézhettem ki, mint aki szellemet lát. Egyszerűen nem tudtam hinni a szememnek.

Kérlek jelezd ha tetszett és szeretnél folytatást! :)
01.07.