Miss Érzéketlen

15. rész

Lehajtott fejjel ballagtam a járdán, nem is néztem merre haladok, csak hagytam hogy a lábaim vigyenek előre. A külvilág most nem létezett számomra, az agyam megállíthatatlanul kattogott, miközben belül egy fojtogató érzés kezdte átjárni a testemet.

Váratlanul ért Chris bejelentése, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Még csak meg sem fordult a fejemben, hogy valaha is elveszíthetem őt. Teljesen természetes volt, hogy pár naponta összefutottunk, beszélgettünk és közös programokat szerveztünk. Régebben hiába próbáltam távol tartani magam még tőle is, lassan a bizalmamba férkőzött és ezután már nem volt kérdés, hogy mindig számíthattunk egymásra.

De most ez a hír elég volt, hogy egy egész világot döntsön össze bennem.

Az arcomhoz kaptam a kezemet. Az ujjaimat végighúzva nedves csíkokat hagytak a bőrömön. Hirtelen megtorpantam, annyira meglepődtem. Nem emlékszem mikor sírtam utoljára, de most nem tudtam gátat szabni a könnyeimnek. A szívem minden egyes perc elteltével jobban és jobban összefacsarodott. Olyan érzés volt mintha valaki megszorítaná és megpróbálná kitépni a helyéről.

Nem tudtam mitévő legyek. Nem akartam sajnáltatni magam és azt főleg nem akartam, hogy Chris miattam érezze rosszul magát. Mégis képtelen voltam a lakásban maradni, tehát elszöktem előlük. A telefonom egy ideig folyamatosan rezgett, de miután kikapcsoltam már ez sem zavarta a gondolataimat. Szükségem volt egy kis magányra és időre, hogy mindent átgondolhassak.

Megpillantottam egy roskadozó padot, ami kissé távolabb állt a háztengertől. Lassan elvánszorogtam és vigyázva hogy ne üljek bele egy szálkába vagy kiálló szögbe, leroskadtam a megviselt falécekre. Kezeimet a térdemre támasztottam és lehajtott fejjel próbáltam összeszedni a széthullott darabkáimat.

Semmit sem értettem, főként nem az érzéseimet. Szerettem volna tudni mégis mi történik velem, de ez teljesen idegen volt számomra. Eleinte dühös voltam Chrisre, hiszen épp magamra akart hagyni és tudtam, hogy talán soha többé nem fogjuk látni egymást. Ráadásul ez mind amiatt a hülye liba miatt volt, pedig ő meg sem érdemelte Chris szerelmét. Emlékszem, a lány pár hét alatt az ujjai köré csavarta a fiút és azóta Chris folyamatosan körbeugrálta és leste minden kívánságát.

A jobb öklöm pillanatok alatt landolt a megviselt padon, a hirtelen fájdalomra felszisszentem, de nem törődtem vele különösebben, legalább sikerült egy kicsit levezetnem a felgyülemlett feszültséget.

Szörnyű képek ugrottak az elmémbe, a régi Kimberly, aki senkit sem ismert és úgy élt napról napra, mint egy szellem. Jól emlékeztem azokra az időkre. Minden napom szürke volt és üres, magányosan járkáltam az utcákon és a lakásomban is. Az egyetlen ember aki hozzám szólt, az a vörös hajú néni volt a sarki boltban és az akkori főnököm, Grace.

Mégis hogy leszek képes Chris nélkül élni a mindennapjaimat?

Nem akartam újra egy magányos lány lenni, aki még a legalapvetőbb dolgait sem tudta megosztani senkivel. Chris talán azt gondolta, hogy új barátokra leltem, de ez közel sem volt igaz. Mármint, komolyan. Elég volt rám vetni egy pillantást és máris mérhetetlen sajnálatot éreztek irántam az emberek. Legfőképpen Nate. Ugyan, mégis miért intézett nekem egy szobát az unokatesója kérójában? Ez annyira megalázó volt számomra. És ha ez nem lett volna elég még munkahelyet is megpróbáltak szerezni nekem, egy vadidegennek.

Semmit sem tudtam a jövőmmel kapcsolatban, csakis egy dolgot. Minél hamarabb el kellett tűnnöm ebből az istenverte városból. Ha Chris elmegy, már semmi nem lesz ami ide kötne. Eldöntöttem, hogy amint összespóroltam egy kis pénzt elhúzom a csíkot.