Miss Érzéketlen

6. rész

Pár perc múlva Nate belépett a szobába, kezében a dobozaimmal, amiket letett az egyik sarokba, hogy ne legyenek útban.

- Gondolom Lily már minden fontos dolgot elmondott - zavartan vakargatta a tarkóját, biztos neki is kényelmetlen volt a szitu.

- Kérdezhetek valamit? - néztem bele mogyoróbarna szemeibe.

- Persze.

Rám mosolygott, mint mindig.

- Miért segítessz nekem? - tudni akartam a hátsó szándékát. Biztos voltam benne hogy valamit akart tőlem, csak még nem tudtam hogy mit.

- Csak mert - vonta meg a vállait.

Kezdett megint felidegesíteni, amit ő is észrevett, mert hatalmas vigyorra húzta a száját, így kivillantva tökéletes fogsorát. Felvágós.

Mérgesen néztem rá és összefontam a karjaimat, hogy félelmetesebbnek tűnjek.

- Ez nem válasz! - emeltem fel a hangomat és még dobbantottam is egyet a lábammal.

Felnevetett. Egyszerűen csak nevetett rajtam.

- Mégis mi olyan vicces? - néztem rá felháborodottan, de ő csak még inkább nevetni kezdett - Nem hiszem el, veled nem lehet normálisan beszélni.

Ezzel kikerültem és inkább elkezdtem kiszedegetni a cuccaimat. Néhány egyszerű ruhadarab, könyvek, az irataim, néhány tisztálkodószer és Bob, a sündisznóm.

Nate végre abbahagyta a nevetést és inkább leült az ágy szélére, hogy onnan figyelje a pakolászásomat.

- Válaszolok, aztán neked is válaszolnod kell egy kérdésemre - kérdőn néztem rá, de végül bólintottam egyet - Azért segítettem, mert egy kicsit tényleg hibásnak érzem magam. Tudod a kirúgásod miatt és valószínűleg ezért nem tudtad fizetni az albérletet.

- Szóval bűntudatod volt? - leültem mellé az ágy szélére, persze megtartottam a másfél méter távolságot tőle.

- Így is mondhatjuk, igen. Meg hát, mégsem hagyhattam hogy az utcán éjszakázzál, főleg a kórházas incidens után - olyan őszintén beszélt, de még mindig kételkedtem egy kicsit.

- Értem.

Ezután kínos csend telepedett ránk, örültem volna ha végre egy kicsit magamra hagy, de a ma történtek után nem akartam tiszteletlen lenni vele, így inkább hallgattam.

- Szóval Nate... - kezdtem bele az ujjaimat tördelve. Kíváncsian pillantott rám - Szeretném megköszönni hogy segítettél, mindenben.

- Szívesen tettem - rá mosolyogtam és akaratlanul is eszembe jutott, amikor azt mondta szép vagyok.

- Akkor most az én kérdésem következik - szólalt meg újból. Egy pillanatig el is felejtettem, hogy így egyeztünk meg.

Sóhajtva biccentettem egyet és vártam, hogy mit fog kérdezni.

- Szóval azt szeretném tudni, hogy mi van a szüleiddel? - óvatosan rám nézett.

Francba, annyira tudtam hogy valami ehhez hasonlót fog kérdezni.

- Mi lenne? - a legjobb végülis az volt, ha kérdéssel válaszolok.

- Úgy értem, miért nem szóltál nekik hogy anyagi gondjaid vannak?

Kitartóan figyelte minden mozdulatomat, ennek hatására pedig egyre feszélyezettebben éreztem magam.

- Hát tudod hogy megy ez, szégyelltem, hogy nagylány létemre nem tudtam egyedül megállni a helyem - vettem lazára a figurát.

- Hazudsz! - jelentette ki, mire csak nagy szemekkel néztem rá.

- Nem, én nem...

- De igen. Figyelj Kimberly nem vagyok hülye, egy szülő meglátogatja a gyerekét ha kórházba kerül, még akkor is ha nincsenek túl jóban. Egy szülő mindig szülő marad.

- De hát nem is tudtak róla - próbáltam védeni magam.

- Nos én szólni akartam nekik, de amikor Christ kérdeztem egyszerűen csak annyit mondott, hogy ne foglalkozzak ezzel - hitetlenül megrázta a fejét.

- Így van, ezzel tényleg nem kell foglalkoznod - ezzel pedig lezártnak tekintettem a beszélgetést. Csakhogy ő nem így gondolta.

- De ezt akkor sem értem. Miért nem szóltál nekik? Figyelj nekem nyugodtan elmondhatod - lágy hangon beszélt, de én nem dőltem be ennek - Jó oké, nekem is volt olyan időszakom amikor apámmal folyton veszekedtem, mert másképp láttunk bizonyos dolgokat az életben. Egyszer annyira elfajult ez az egész, hogy pár napig az egyik haveromhoz költöztem, csak hogy véletlenül se fussak össze vele. Ilyen előfordul, de aztán mindketten beláttuk hogy túlreagáltuk a dolgot és most már jobb a kapcsolatunk mint valaha.

Nate bátorítóan rám mosolygott és talán azt várta, hogy ezek után megnyílok neki. Hát tévedett, de még mekkorát tévedett.

- Ez igazán megható volt, tényleg. De emlékeztetnélek, hogy nem ismerjük egymást, nincs hozzám semmi közöd, sem az életemhez - jelentettem ki határozottan, mire azon nyomban eltűnt a mosolya.

- És mi van akkor ha én meg akarlak ismerni?

- Mégis minek?

- Nagyon érdekes lány vagy és talán örülnél még egy barátnak.

- Nincs szükségem még egy barátra, tökéletesen meg vagyok elégedve Chrissel is.

- Aha, és akkor miért nem Chris segített neked?

- Ez most komoly? Ha csak azért csináltad az egészet, hogy ezt az orrom alá dörgöld akkor már itt sem vagyok. Nekem erre nincs szükségem és nem fogom hálám jeléül kiteregetni senkinek az életemet.

Felpattantam az ágyról és heves mozdulatokkal elkezdtem mindent visszadobálni a dobozokba.

- Várj én nem így gondoltam - megfogta a kezeimet, ezzel leállítva a pakolásban - Sajnálom, azt hiszem túlzásba vittem a kíváncsiskodást, de megígérem hogy többet nem kérdezősködök.

Óvatosan kihúztam a kezeimet az övéi közül és zavartan bólintottam egyet.

- Akkor én megyek, jó éjszakát Kim! - nézett rám kedvesen.

- Jóéjt - biccentettem és miután kiment végre fellélegezhettem.

Tudtam, hogy ezzel még nem fog megelégedni és egy idő után újra próbálkozni fog a vallatásommal. Mégis miért nem tudott belenyugodni úgy ahogy Chris is tette? Ő soha nem erőltetett rám semmit, egyszerűen csak mellettem volt a nehéz pillanatokban is és ez nekem tökéletesen elég volt.

Mindig is úgy éreztem, hogy valami nem stimmelt velem, hiszen rengeteg gyerek nőtt fel úgy, hogy elhagyták a szülei és árvaházban nevelkedett. Engem viszont annyira mélyen érintett a dolog, hogy soha nem voltam képes erről beszélni. Egyetlen személy volt, akivel egyszer megosztottam a gondolataimat, de az már nagyon régen volt. Biztos voltam benne, hogy Sophie már nem emlékezett rám.

Előtúrtam egy kinyúlt pólót és egy melegítőnadrágot, amit alváshoz szoktam használni és miután felvettem befeküdtem a meleg ágyba. A sötétítőt még nem húztam el, így a sötét égboltot kezdtem bámulni, ez valamelyest nyugalmat adott. Sokáig pislogtam a sötétben fekve, amikor egyszer csak elnehezültek a pilláim és mély álomba szenderültem.

Kérlek jelezd ha tetszett és szeretnél folytatást! :)
02.19.