Taehyung egy duci fiú, akinek meg kell küzdenie a sok gúnyolódval és az önutálatával. Bár az sem a legkedvezőbb neki, hogy Jeon Jeongguk tudomást szerez a fiú túlsúlyát okozó betegségről, majd sajnálni kezdi.
"- Nem kell a színjáték, látom, hogy un...
Úgy éreztem magamat, mint évekkel ezelőtt, amikor általános iskolába jártam. Szinte könyörögtem a szüleimnek, hogy itthon maradhassak. Az ágyamba bújtam, és a takaróm jelentette a mindenséget.
Természetesen az egész hisztiből az lett, hogy mindhárman szenvedtünk, majd elkéstem az első óráról. Nem volt időm reggelizni sem, amit az elmúlt egy hétben valahogy mindig kihagyok.
Bármennyire is furcsa, de fáj az evés.
Tudom, hogy nem szabadna sokat ennem, nehogy elhízzak ennél is jobban. Pedig nagyon kevés ételt eszem, nem vagyok egy "zabagép" ahogyan a többiek mondanák.
— Kim Taehyung, tudja maga hány óra van? — kezd el üvölteni velem a tanár, és még az ajtót sem csuktam be... — mi tartott magának ennyi ideig, megtudhatnám?
— Biztos elhúzódott a reggeli, tudja tanárnő, meg kell tömnie magát. — röhög fel az egyik osztálytársam.
— Ahogy hallottam Wonho, mostanában neked is a kilók lettek az új barátaid, vagy tévedek? — vigyorog rá Jimin.
Ezek szerint nem csak egy napig élvezhetem a védelmét! Annyival nyugodtabb lettem így. Tudom, hogy Jimin mostantól megvéd engem, legalábbis remélem, mert szükségem lenne rá.
— Taehyung takarodjon a helyére, Wonho, Jimin óra után beszélünk. — a tanár próbál szigorú lenni, de látszik rajta, hogy pont nem érdekli semmi.
Lassú léptekkel indulok a helyem felé, de látom, hogy Jimin mellett is üres a szék.
Itt kezdődött a dilemma.
Van jogom mellé ülni? Egyáltalán megengedné? Szeretne az én unalmas valómmal beszélgetni?
— Taehyungie ülj ide mellém. — Jimin, nem is tudod mennyire megkönnyítetted az életemet. Halvány mosollyal ülök le mellé, és ilyen nem volt még soha. Mármint az, hogy mosolyogva üljek le valaki mellé.
— Azta Tae, de gyönyörű mosolyod van! Többet kellene mutatnod! — mondja és elkezd jegyzetelni... egy rövid ideig. Utána inkább előveszi a telefonját és írogat valakivel. Úgy szeretném megkérdezni kivel, de semmi bátorságom nincs hozzá, és eléggé tapintatlanság lenne.
— Taehyungie annyira őszinték a szemeid, minden érzelmed tükröződik... — neveti el magát a padtársam én pedig vörös fejjel nézek mindenhova csak rá nem. — Tessék itt van, nyugodtan megnézheted. Yoongival dumálunk.
A kíváncsiságom győzött, és nagyon érdekelt miről beszélhetnek, meg úgy alapból... a korombeliek milyen üzeneteket küldenek egymásnak?
Kicsit meglepődtem...
(Írói megjegyzés.: VALAKI, KÉREM SZÉPEN írja le, hogy látszik-e a beszélgetés 👇 köszönöm!)
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
— Khm... ühm... — ez mégis mi volt? Ők együtt vannak?
— Mi az? — kérdezi Jimin és egyáltalán nincs zavarban. Nekem ilyet írnának én már rég vörös lennék, de ő, mintha már megszokta volna. Bár ez lehet az igazság. Jimin nagyon jól nézett ki, hiszen szép arca volt, jó alkata és szimpatikus mindenkinek, ezzel szemben én...
— Semmi. Egész aranyosak vagytok.
— Hmm.. ezt még nem mondták ránk, mindegy, köszi.
— És, mióta vagytok együtt?
— Hogy mi? — kiált fel, mire a tanár hozzávág egy tankönyvet. — Nem vagyunk együtt. — suttogja.
Ez kínos...
— Sa-sajnálom, é-én azt hi-hittem..
— Hidd el nekem, én lennék akkor a legboldogabb. De egyelőre erős a barát zóna. — mosolyodik el, majd az óra további részében csak néz ki a fejéből.
Tehát szereti Yoongit, legalábbis tetszik neki. Ez mennyire aranyos! De szerintem kölcsönös az érzés, ugyanis Yoongi annyira kedveli Jimint, hogy hajlandó engem is megvédeni. Az iskola legnyomorultabb tanulóját.
A gondolataimtól elszakított ezek után a csengő... kezdődik a pokol, vagyis a szünet.
