Taehyung egy duci fiú, akinek meg kell küzdenie a sok gúnyolódval és az önutálatával. Bár az sem a legkedvezőbb neki, hogy Jeon Jeongguk tudomást szerez a fiú túlsúlyát okozó betegségről, majd sajnálni kezdi.
"- Nem kell a színjáték, látom, hogy un...
— M-már szü-szünet van? — kérdezem meg, és rá sem nézek az idősebbre. Az a három fiú kicsit megijesztett. Nem ismerem annyira Jungkookot, lehet hogy ő is bántani akar. Lassan úgy érzem Jiminen kívül mindenki számára csak egy játék vagyok.
— Nem éppen. — kuncog fel. — addig egy bő fél óra van.
— Oh. — reagálom le a mondatát. Olyan furcsa, hogy egy pár perce alig volt köztünk hely és egy üres teremben voltunk kettesben. Zavarba hoz ez a tény.
— Hé. — fogja meg óvatosan a vállamat. Milyen meleg a keze... — délután ráérsz?
— É-én? — kérdezek vissza és rákapom a tekintetemet, most sikerült pár másodperccel tovább néznem őt. Kínos.
— Persze butus. — simít végig a hajamon. Mi történik itt? — hány órád van? — kezdi el tincsimet piszkálni. Őszintén mondom, hogy ez a kis gesztus jólesik. Bár nem értem Jungkookot, ha eszembe jut egy pár hete milyen volt velem, úgy érzem át lettem verve.
Egy teljesen másik Jungkook ül mellettem. És ezt a személyt megkedveltem.
— 8. — vonok vállat óvatosan.
Próbálok mereven ülni, mert nagyon nincs szükségem a kérdéseire, ha kiderül mennyire fáj a hátam.
— Jó. A suli előtt várlak majd. — hirtelen levezeti a kezét az arcomra és tovább simogat. Egész nap el tudnám viselni. Megnyugtatott. Előbb még teljesen kétségbeesett voltam, aztán jött Jungkook és csak pár apró tettével segített.
Remélem ilyen marad, nem kell vissza a régebbi mérges énje. Legalábbis, én úgy vettem észre, hogy mindig dühös volt.
— Ho-hova akarsz m-menni? — teszem fel a kérdést, amire eléggé kiváncsi vagyok.
Bár el fogok menni vele, mert így nem kell hazamennem egy pár óráig. Nem tudok a szüleim szemébe nézni, ők ismernek a legjobban, egyből rájönnének, hogy valami baj van.
— Az mindegy. Csak beszélgetni akarok, egyelőre. — mosolyodik el, és az államat megfogva fordítja maga felé a fejemet. — Taehyung. — ejti ki gyengéden a nevemet. — többször is nézhetnél engem. Nem zavarna. Szeretem ahogyan csillog a szemed. — kezd el beszélni, én pedig az első mondata után ledöbbenek. — alig várom a holnapot. Szükségem van ezekre a napi ölelésekre. — harapja be alsó ajkát én pedig nem tudom elszakítani a tekintetemet róla.
Ha nem lenne ilyen helyes könnyebb lenne, na jó, akkor sem lenne jobb, ezek a szavak olyan csodásak számomra, soha nem mondtak nekem ilyeneket.
Még mindig egymást nézzük, végül a csengő ébresztett fel mindkettőnket. Összerezzentem a hangra, és Jungkook is pár centivel távolabb került tőlem. Az első komolyabb pillanatunknak vége is szakadt. Ijedten csúszok - mégjobban - távol tőle, mert tudom milyen fontos a hírneve. Nem szabad mellettem lennie. Jobb, ha megy.
— Ne félj már tőlem. — jön megint közel.
— Mi? — kérdezem értetlenül.
— Gyere közelebb. Nem harapok. — hallom a hangján, hogy vigyorog.
Ezt az ember már tényleg nem értem.
— N-nem mész e-el?
— Mhm. — gondolkozik. — azt akarod, hogy elmenjek? — jön közelebb megint.
— Hát... én... — honnan tudjam mit akarok? Mostanában már nem tudom irányítani a saját életemet, ami néha megijeszt. — ne menj. — hajtom le a fejemet zavarom miatt.
Jungkook egy másodperc alatt gyengéd puszit nyom az arcomra, én pedig egyre jobban remegni kezdek.
— Maradok. — simogatja újra a hajamat, mintha nem lenne több száz diák körülöttünk.
•••
CIAO Nem tudom, mostanában nem unalmasak a részek? Ha valaki így érzi, írjon plz. Eléggé elbizonytalanodtam. ❤️
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
