ᴠᴋᴏᴏᴋ | ᴀᴢ ᴇᴍʙᴇʀᴇᴋ ɴᴇʜᴀ ᴠᴀʟᴛᴏᴢɴᴀᴋ

#1 | Szeretném, ha szeretnél |

Nem szeretem a tömeget. Úgy érzem megfulladok a sok ember között. Az égető pillantások, melyek - leginkább - a testemre irányulnak borzasztóak. A sok undorodó arc, a szavak, amikről azt gondolják nem hallom őket.  Szeretném elmondani nekik, hogy "hallottam". Ehhez viszont nem lesz bátorságom, talán soha.

Az iskolában volt a legrosszabb. A legkínosabb. Ott feltűnés nélkül bámultak, nevettek rajtam. Nem is akarták titkolni mennyire multságosnak tartják azt, ahogyan kinézek.

Semmit nem értenek, és nem is akarnak megérteni. Nem gondolnak bele mennyire tudja az ember szívét bántani a sok ocsmány szó, ami elhangzik.

Nem lesz olyan, hogy "majd megszokom", vagy "beletőrödök". Ez számomra lehetetlen, mindig is túlérzékeny voltam. Ha bántanak sírni szeretnék. De inkább bántsanak szavakkal, mint a kezükkel.

Egy szokásos hétfő kezdődött el. Nehezen keltem fel, és szorongva indultam el otthonról. Nem kívánom senkinek sem ezt az érzést. Borzalmas így elindulni egy szerető családtól egyenesen a pokolba, ami másoknak a paradicsom.

Apró kavicsokat rugdostam magam előtt, hátha ettől megnyugszom.
Nem ez történt. Csak még idegesebb lettem. Aztán elkezdtem a betegségemen gondolkozni, majd azon milyen lenne egészségesen, vékonyan élni... az lenne minden vágyam. De nem fog teljesülni, nekem pedig el kell fogadnom ezt a tényt.

Magas vérnyomás miatt szedek gyógyszert már több éve. Mondták, hogy lesznek mellékhatások, de a fáradtság vagy az alacsony fizikai aktivitás még teljesen érthető és elfogadható lett volna. De abba nem gondoltam bele, hogy ez okozza majd a túlsúlyomat.

— Szia Taehyungie! — hallom meg az egyetlen barátom hangját.

— Ühm, Szia. — köszönök vissza, és megvárom míg csatlakozik hozzám. Ő itt Park Jimin. Egy teljesen normális srác, aki a legtöbb diákkal jóban van. Ezért barátkozik velem is, nem hiszem, hogy kedvelne vagy ilyesmi, de jól esik a közelsége. Nem vagyunk legjobb barátok, de én úgy tekintek rá. Tőle ilyet nem várok el, hiszen rengeteg haverja van.

— Megint rosszat álmodtál? — kérdezi hosszasan nézve engem. — olyankor szoktál ilyen sápadt lenni.

— Nem, semmi baj. — válaszolok eléggé monoton hangon. — egy kicsit fázok, ennyi. — vonom meg vállaimat.

Nem hoztam magammal pulcsit és nagyon gyorsan érkezik az ősz. Egy kicsit hűvös van, és... eléggé félek, hogy miket fognak rám mondani a többiek, ez okozhatja a sápadtságomat.

— Holnap már kapj magadra valami pulcsit. — mondja szelíden.

— Oké. — jelentem ki.

Csendes séta volt a suli felé, majd várom, hogy Jimin leszakadjon tőlem és menjen a barátaihoz, de valamiért mellettem marad. Ilyenkor már rég el szokott menni, most mi történhetett?

Félve nézek fel rá, ő pedig ugyanúgy bámul rám vissza.

— Khm.. — vet véget a kínos bámulásnak, majd közelebb lép hozzám. — Tae el kell mondanom valamit. — suttogja.

Köszönöm szépen, hogy adtál egy esélyt a történetnek és elolvastad az első részt ^.^