Sziklarejtek árvája 2.

38. Szeretném, hogy boldog legyen, de.. Ha Deidara élete egy regény lenne..

Az ágyon fekve hallgattuk a rádiót amiben valami fiatal srác a híreket olvasta fel monoton hangon.. Még viccesnek is mondanám, de valahogy arra sincs erőm, hogy kinyissam a szám..

- Újabb öngyilkosság történt Kőrejtekben. A negyven éves férfi búcsúlevelet hagyott hátra amiben a háborúban átélt borzalmakról írt.. – hallatszott a következő hír, mire feltápászkodva nyúltam az éjjeli szekrényen lévő készülékhez és kikapcsoltam azt.

- Egyre gyakrabban hallok ilyen esetekről. – huppantam vissza a párnára és Kakashira pillantva vártam valami értelmes reakciót, de csak hünnögött.. – Sensei.. Épp hogy megszabadultam Jégcsaptól, nehogy elkezdjen most hünnögőset játszani. – fintorogtam amin elmosolyodott.

- Megszabadultál tőle hn?..

- Most meg mi ez a mosoly? – kérdeztem zavartan csak leintett. – Az öngyilkosságokra visszatérve.. Én megértem hogy akik a háborúban jártak azoknak egy részük meghalt, de miért dobják el csak úgy az életüket? Mi van a családjukkal?

- Minden ember másként kezeli a tragédiákat. Van aki nem harcolt a háborúban, még is a könnyebb utat választotta..

- Ez most úgy hangzott mintha tapasztalatból beszélne.. – forgattam meg a szemem, de mikor nem kaptam semmilyen választ, félve pillantottam az arcára. – Sensei..?

- Miért magázol folyton? Így annyira öregnek érzem magam. – nevetett fel kínosan vakarva meg a tarkóját.

- Már megint kitért a válasz alól.. Mindig ezt teszi ha nem akar válaszolni egy kérdésre mert túl személyesnek érzi.. A maszkja, a kutyák, a háború, a szülei, a gyerekkora..

- Meglep hogy számon tartod. Ezek szerint mégis csak érzel irántam valamit a testi vonzalmon kívül.

- Ha valakinek feltárod a tested, óhatatlanul is megérinti a szíved. Mondta egyszer Nakahara. De ha már a költészettel példálózom, egyszer azt olvastam valahol, hogy ne várjunk választ a személyes kérdéseinkre, ha magunkról sem árulunk el semmi személyeset. De maga ennél bonyolultabb. Tudja hogy árva vagyok és azt is tudja hogy haltak meg a szüleim és ki nevelt fel. Mégsem nyílik meg előttem, pedig azt akarja elérni, hogy szerelmes legyek magába, nem? Hogy szeressek bele valakibe akit nem is ismerek igazán? – kérdeztem mire elgondolkodva meredt maga elé.

- A szerelem kiszámíthatatlan.

- Micsoda Pazar válasz. – már megint kibújt a kínos téma alól, hm? Lemondóan sóhajtottam fel.

- Az apám még a háború előtt öngyilkos lett. – meglepetten kaptam felé a fejem. – Akkor is voltak kisebb csaták, de alig pár nap alatt lezajlottak. Az apám megszegte a parancsot hogy megmentse egy barátját. A területet elvesztettük és ezért mindenki az apámat hibáztatta. Még az is akinek megmentette az életét.. Az anyám akkor már nem élt velünk.. Még kicsi voltam mikor egy betegség elvitte. Rajtam kívül senki nem állt mellette és én még elég fiatal voltam, így nem sokat számított a támogatásom..- De akkor..- Magamra hagyott, de nem gyűlöltem érte. A többi embert gyűlöltem amiért öngyilkosságba kergették. Csak felnőtt fejjel gondoltam végig, hogy erősebbnek kellett volna lennie.. Hogy számítania kellett volna a tudatnak, hogy van egy fia akinek szüksége van rá.. – ösztönösen öleltem át mire meglepetten pillantott rám. Nem mondtam semmit csak a mellkasához bújva hunytam le a szemeimet. Nem kellett volna felhoznom.. Kakashi gyengéden simogatta meg a fejem és hangosan felsóhajtott. – Manapság sok az árva.. Főleg a te korosztályodban. Hidan, Konan, Naruto, Sai.. Még a feletettek járók között is akad. Ott van Pain, Nagato, Kabuto..

- Mi csak azt tudjuk hogy a háborúban harcoltak és nem jöttek vissza.. Én úgy nőttem fel hogy nem emlékeztem az arcukra, a hangjukra.. Ha valamit nem kapsz meg már a kezdetektől, akkor nem is fogod hiányolni. Nekem a papus, Kurotsuchi és Akatsuchi a családom. Az én korosztályom számára mást jelent a család.. A te korosztályod elvesztette a családját.. Ezért van annyi kutyád?