,,- Elmondhatok egy titkot?
- Igen. - nézek rá várakozóan.
- Én sem szeretem, ha megérintenek. - görbülnek felfelé ajkai, és csak most tűnik fel mennyire hasonló a mosolyunk, egyik sem őszinte."
Lehet boldog két olyan személy, akik egész életükbe...
Nem tudtam a zenére koncentrálni. Egy éve először érdekel valami. Kiváncsi vagyok miért veszekedett Jaemin azzal a fiúval.
Eldöntöttem, hogy odamegyek az idegenhez, ha még itt van.
Halvány - betanult - mosollyal lépkedtem a sorok között, majd a jól ismert albumokra kaptam a tekintetem. A kedvenceim. Annyira csodálatosan néznek ki. Régebben álmodtam arról, hogy lesz egy saját zenei karrierem, de a nagybátyám elvette az álmaimat. Sőt, mindent elvett tőlem.
Az ismeretlen fiú a zongoránál ült. Háttal nekem, így legalább megfigyelhettem, egy kicsit. Szőke haja volt, nagyon fehér bőre, és eléggé drága ruhákban volt. Legalábbis annak tűntek, de az igazság lehet más.
Elindultam felé, de nem vett észre, még akkor sem, amikor készültem leülni mellé. Teljesen bele volt feledkezve a billentyűk lenyomásába. Szenvedélyesen játszott, ami tetszett.
— Mióta zongorázol? — kérdezem meg, ő pedig egy hatalmasat ugrik. Megijedt szegény. — Bocsi, nem szándékosan ijesztettelek meg. — nézek rá szelíden. Egy kicsit füllentettem, de a reakciója miatt megérte. Milyen helyes.
— Jaemin engedte, hogy ide gyere, HOZZÁM? — néz vissza rám, és gyorsan elhelyezkedik, kényelmesen.
— A bátyámnak hitted? — mosolyodok el halványan. — én nem ismerem őt, nem vagyunk barátok sem. Nem kell az engedélye.
— Öhm, nem éppen. — vakarja meg a tarkóját. — ezek szerint nem tudsz semmiről... — suttogta, de meghallottam. Érdeklődve nézek rá.
— Tessék?
— Nem érdekes. — vigyorodik el. A mosolya miatt még helyesebb lett.
— Tehát, mióta zongorázol? — teszem fel újra a kérdést, ami izgatja a fantáziámat.
— 12 éve.
— Bámulatos. — döbbenek le. — hallanám még ahogyan játszol. — mondom ki őszintén a gondolataimat.
Kicsit meglepődik, de utána kapcsol és újra a billentyűkhöz érinti vékony ujjait. Szenvedélyes, továbbra is csak ezt gondolom róla.
Csukott szemekkel hallgatom a dallamot. Nem ismerem a számot, amit játszik, de ez egy cseppet sem zavar. Teljesen elvarázsol a zongora hangja. Egész nap hallgatni tudnám, így teljesen üresek a gondolataim. Nem érzek semmit, csak élvezem a pillanatot.
— Jimin, hát te? — zökkent ki mindkettőnket Jaemin hangja. Most először nem örülök annak, hogy odajött hozzám. Bár a tekintetemet jobban vonzza Yoongi arca, ezért rá sem nézek a tulajra. Nem gondoltam volna, hogy vannak még ilyen érdekes és különleges emberek. Nekem Yoongi különleges.
— Jimin figyelnél rám? — ér hozzám Jaemin, majd erőszakkal vesz rá, hogy ne Yoongit bámuljam. Megfogja a vállaimat és maga felé fordít.
— Ne! — kiáltok fel ijedten. Nehezen kapok levegőt is az idegen érintés miatt. Utoljára a nagybátyám ért hozzám. Azóta undorodok ettől a kellemetlen érzésétől.
Felpattanok Yoongi mellől, és a döbbent Jaemint figyelmen kívül hagyva rohanok ki az üzletből. Jelenleg nem érdekel mit gondolnak rólam, csak minél messzebb legyek mindenkitől, erre van szükségem. Nem tudhatja meg senki, milyen az igazi Park Jimin.
•••
Sziasztok! Még nagyon kezdetleges a történet ☺️ remelem azért élvezitek és szeretitek ❤️ köszönöm szépen, ha elolvastad!
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
