,,- Elmondhatok egy titkot?
- Igen. - nézek rá várakozóan.
- Én sem szeretem, ha megérintenek. - görbülnek felfelé ajkai, és csak most tűnik fel mennyire hasonló a mosolyunk, egyik sem őszinte."
Lehet boldog két olyan személy, akik egész életükbe...
— Nem hagyom, hogy a kanapén aludj. — jelenti ki. — semmi baj nincsen, elég nagy az ágyam, nem fogjuk egymást zavarni. A szívás foltot meg hagyjuk. — von vállat.
— Tu-tudom, hogy un-undorító vagyok...
— Attól hogy a nyakadon van valami undorító, te nem leszel az. — néz rám újra, majd minden szó nélkül felemel és karjaiban találom magamat.
— Úgy szeretném elmondani.
— Tudom. — mosolyodik el. — de nem kell sietni. Én várok bármennyit. Fontos lettél nekem.
Ennél a pontnál úgy voltam, hogy nem érdekel semmi, muszáj sírnom.
Fontos lettem neki.
Én, a világ legselejtebb embere, akit a saját nagybátya mocskolt be többször is, az a srác aki semmire sem képes, és mindenen sírni tudna.
— Ne-nekem is fo-fontos lettél.
— Ennek örülök. — egy újabb őszinte mosolyt villant, majd érzem, hogy a lábával nyit ki egy ajtót. Gondolom a szobájába hozott.
— Na itt az ágy. — mondja, majd nyengéden letesz. Én gyorsan elkezdem törölgetni a szememet, és körbenézek. Milyen nagy szoba! Az ágy pedig tényleg hatalmas. Én csak álmodni tudnék ilyenről.
— Jó. — motyogom és látom rajta mennyire örül annak, hogy vele alszom.
Én nem vagyok ennyire boldog. Persze, szívesen vagyok vele, mert tényleg megnyugtat, de őt jobban féltem magamtól. Ha ma este lesz valami rémálmom és beszélni kezdek, megtudhat pár dolgot, amiket egyelőre nem szeretnék közölni vele.
| — időugrás — |
A testemet nem éreztem a sajátoménak. Fullasztó érzés töltött el, amikor a tükörbe néztem. Ez nem lehetek én. Park Jimin nem így néz ki, ő egy szelíd, de optimista személy. Akire én nézek, az egy szörnyen sápadt és betegnek tűnő fiú. Ezt tette velem az az ember? Ilyen lett a külsőm? Hogy tud valaki ennyire megváltozni, egy év leforgása alatt, nem értem. Bár a kinézetem tükrözi a mérhetetlen undort és fájdalmat, ami mardos belülről.
Hirtelen öntik el az agyamat a rossz gondolatok magammal kapcsolatban, és képes lennék zokogni, mert rá kellett döbbenem mennyire gyűlölöm az új Jimint. Üveges tekintettel bámulom a fiút, akit nem tudok elfogadni, és úgy érzem, még a tükör is nevet rajtam. Egyre több bennem a negatívitás, de nem tudom elszakítani a tekintetemet a vékony, meggyötört testemről.
Mögém lép valaki, csak a kezét látom a derekam körül. A nagybátyámra tippeltem először, de a hideg, hosszú ujjak, melyek simogatni kezdik az oldalamat, egyértelműen nem egy utálatos emberre jellemzőek. Yoongi az, hiszen az ő érintése tud csak jó dolgokat kiváltani belőlem.
A megérzésem pontos volt, mert egy békés arc jelenik meg a vállam mögött. Már nem simogat, csak átkarolja vékony derekamat. Érzem, hogy törődik velem, ez pedig egyszerre ijeszt meg és marasztal.
Mellette egy kicsivel jobbnak tűnik az élet.
A feketeség árasztja el gondolataimat, majd újra a kevés fényben úszó szobában találom magamat. Egy újabb álom, bár érdekes módon nem nevezném szörnyűnek, hiszen a nagybátyám arcát nem fedeztem fel. Yoongi már az álmaimba is beférkőzött és sokkal jobbá tette őket.
Magam mellé pillantok, és látom a tőlem jó egy méterre fekvő fiút. Betartotta, amit ígért, ezért hálás leszek neki. Megkértem, hogy ne feküdjön hozzám közel. Zavarttá tenne. Eddig csak az életem megkeserítője mellett feküdtem, vagy teljesen egyedül, nem tudom mennyire állok készen egy újabb személy befogadására.
Bár Min Yoongi már nagyban kezdi kitölteni az üres helyeket, az egész valómban.
Köszönöm szépen, hogy elolvastad🖤
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
