,,- Elmondhatok egy titkot?
- Igen. - nézek rá várakozóan.
- Én sem szeretem, ha megérintenek. - görbülnek felfelé ajkai, és csak most tűnik fel mennyire hasonló a mosolyunk, egyik sem őszinte."
Lehet boldog két olyan személy, akik egész életükbe...
Elérkezett a szombat. Ami csak egyet jelentett számomra. Találkoznom kell a nagybátyámmal. Igen, mindenki jól olvasta. Nem vagyok bolond, a nagybátyám él és csodásan érzi magát, főleg hogy én vagyok az elsőszámú játékszere. Miért nem jelentem fel?
Egyszerű a kérdés, mégsem könnyű válaszolni rá. A legfőbb ok az, hogy a nagybátyám ügyvéd, elég nehéz lenne bizonyítékokat szerezni ellene, az én szavam meg nem ér semmit sem.
Miért megyek el hozzá? Miért nem költözök el egy másik országba?
Nincs pénzem. Ez a helyzet. A szellemi állapotom sincsen rendben a sok megaláztatás miatt, de fizikailag sem vagyok a toppon. Túl vékony vagyok, nem eszek eleget, és egészségtelen ahogyan élek.
Nem, nem én okozom magamnak a gondokat. A nagybátyám intézte nekem ezt a házat, ami két várossal odébb van tőle, de a lakás egy szemétdombhoz hasonlítható. Az egyetlen feltétel az volt, hogy minden hétvégén el kell mennem hozzá, hogy ki tudja élni a perverz vágyait, rajtam.
Még most sem tudtam felfogni, hogy pontosan ki is csinálja velem ezt a sok szörnyűséget, de direkt úgy intézte az életemet, hogy muszáj azt tennem, amit ő akar. Nem élhetek az utcán, egyszerűen nem menne, lehet akkor még rosszabb sorsom lenne, mint amilyen most van.
Amennyire erősnek mutatom magamat, olyan gyenge vagyok belül. Nem lehet elmagyarázni ezt az érzést. Lehetetlen lenne megérteni engem. Hiszen, ha belegondolunk önszántamból rohanok a nagybátyámhoz. Nem erőszakkal visz magához, mégis úgy érzem.
Próbáltam már segítséget kérni. Egyetlen egyszer. Nála voltam... és éppen... azt csinálta velem, amikor kopogtak az ajtón, ő dühösen dobott le engem az ágyra, és ment ki a számomra ismeretlenhez. Annyira kétségbe voltam esve, hogy utána rohantam és kiabálni kezdtem. Csak annyit, hogy "segítség". Tudom, hogy hallotta az a valaki. Pontosan tudom, hogy hallotta a hangomat, de nem segített. Azóta nem merek semmit sem mondani a nagybátyámmal kapcsolatban, senkinek.
Amint a buszra szálltam, a kezem remegni kezdett. Szinte reszkettem. Ilyenkor jön ki rajtam a félelem. Vajon most mit fog csinálni velem? Mindig ez a kérdés játszódik le bennem. Újra meg újra. Addig amíg oda nem érek a házhoz, és egy bábuvá nem változom.
20 perc az út oda. Csak 20 perc. Bár erre az egészre egy év alatt se lehetne felkészülni. A legrosszabb az, hogy a szégyenérzet örökre bennem marad. A bőrömön hordozom. Ezért nem szeretem, ha megérintenek. Az olyan, mintha a lelkemet akarnák, mintha látnák rajtam mennyire gyenge vagyok.
— Gyere. — kiált ki a mély hang, amikor az ajtón kopogok. Remeg már az egész testem. Én nem akarom ez! Meg akarok halni, de azzal csak megszabadítanám őt magamtól. Hagynám nyerni.
— Végre itt vagy. — fogja meg az arcomat, majd egy puszit nyom rá. Rögtön elkap a hányinger, pedig már százszor csinálta ezt. — nem is köszönsz nagyapádnak te mihaszna? — pofoz fel. — mi a szart képzelsz magadról? Még mindig nem tanultad meg, hogy kell viselkedni te kis buzi? — kezdi el idegbeteg módjára letépni a nadrágomat. Ne... ne... könyörgöm... valaki...
— Ne bőgj te geci! Tudom, hogy élvezed, hiszen buzi vagy, csak faszra vágysz. — kiáltja el magát, majd teljes méretével belém hatol. Gyorsan mozog bennem, én pedig hangtalanul sírok, és továbbra is könyörgöm, hogy valaki mentsen meg, mert én saját magamat nem tudom.
••• CIAO! Remelem tetszik az új rész:)
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
