ʏᴏᴏɴᴍɪɴ | ᴇɢʏᴇᴛʟᴇɴ ᴇsᴇʟʏ

= segíteni akarok =

— 13 voltam, amúgy most 25 vagyok mellékesen. — motyogja el gyorsan, mire bólintok. — tehát, 13 éves voltam amikor anyám beíratott egy zongoratanárhoz. Eldöntötte, hogy muszáj megtanulnom. Én pedig meg akartam felelni, ezért elkezdtem. Szorgalmasan tanultam a zongorátást, és 1 teljes év után már kezdett jól menni. Közrejátszott az is, hogy beleszerettem a zongorába. Anyám nagyon büszke volt rám, az életem eddig a pontig szinte tökéletesen ment. Aztán beneveztek egy zongoraversenyre, annyira izgultam, hogy elrontottam mindent és utolsó lettem. — mosolyodik el szomorkásan. — arra vártam, hogy anyám megvígasztal, de nem ez lett. Elvette az eszét a versenyszellem, teljesen bekattant és amint hazaértünk megpofozott, nem egyszer. Én csak sírtam, de őt ez pont nem érdekelte. Egyfolytában azt üvöltötte nekem, hogy nálam szarabb fiút nem is kaphatott volna. Ezután, ha vesztettem bármilyen versenyen, mindig megvert. Egyre durvábban. Később pedig a saját apámat is ellenem uszította. Ez ment 17 éves koromig. Szerencsére a tanárok észrevették egy idő után az ütésnyomokat, majd nagy nehezen kiszedték belőlem mi történik otthon. Azon a napon sírtam a legtöbbet.

— Hogy tehették ezt veled? — nézek fel rá rögtön. — nem várhatják el senkitől, hogy tökéletes legyen.

— Ebben egyetértek, de nekik elpattant valami a fejükben. Már nem haragszom rájuk, felnőtt ember vagyok, túl kell tennem magamat ezeken a dolgokon. — annyira jó lenne, ha én is ezt mondhatnám. Nekem esélyem sincs feldolgozni, hogy mit tesz velem az egyetlen életben maradt rokonom.

— Köszönöm, hogy elmondtad. — bújok oda hozzá szorosabban. Annyira jó érzés. Azt hittem félni fogok minden ember érintésétől, de Yoongié egyszerűen megnyugtat. Soha nem éreztem még ilyet.

— Kaphatok újra egy pohár vizet?

— Persze, mindjárt jövök. — mondja és nagy valószínűséggel a konyhába megy.

Én eközben átülök az egyszemélyes fotelbe. Amikor beszélek, nem akarom érezni, hogy itt van. Hátha úgy könnyebb lesz, mintha magamnak mondanám. A másik ok amiért átültem... félek, hogy undorodni fog tőlem.

— Itt is... — lepődik meg egy pillanatra. — ...vagyok. — teszi le elém a pohár vizet.

— Mielőtt bele kezdek, cs-csak el szeretném mondani, hogy... nem kell ked-kedvesnek lenned ve-velem... tudom, hogy undorító do-dolog.

— Bármi is az, már biztos vagyok benne, hogy nem a te hibád volt. Nyugodtan elmondhatod, nem fogok undorodni tőled. Segíteni akarok.

Segíteni akarok. - ez hallatszódik a fejemben. Végre valaki segítene nekem? Már most sírni tudnék, de Yoongi elfogadná a gyenge énemet? Végülis, már látott összeesni, tehát akkora meglepetés nem fogja érni.

— É-én nem is tudom hogyan kellene kezdenem. — szorítok rá a fotel kartámlájára. — 2 éve... 2 éve meg-meghaltak a... — elcsuklik a hangom.

Annyira szánalmas vagyok! Hogy lehetek ekkora nyomorék? Nem tudom elmondani neki, képtelen vagyok rá. Jól mondta a nagybátyám, semmire sem vagyok jó.

— Hé. — szól nyugodt hangon Yoongi, és lassan odajön hozzám. — nem történt semmi. Nem kell elmondanod már az első nap, majd ha úgy érzed tudsz beszélni erről a dologról, akkor. Rendben? — kérdezi meg, én pedig döbbenten nézek fel rá.

— Miért vagy ilyen rendes hozzám?

— Mert megérdemled. — von vállat, majd kezemet megfogva húz fel a fotelből.

— Akkor itt alszol ugye? — a kérdésre csak bólintok egyet. — rendben, de csak egy ágyam van tehát... — egy ágy? Na arra már végképp nem állok készen, hogy vele aludjak.

— Ne viccelj, van egy rohadt szívás folt a nyakamon, nem aludhatunk így együtt... — akadok ki teljesen, majd visszahuppanok az eddigi helyemre.

Tényleg mindent elcseszett nekem a nagybátyám. Nem merek Yoongival aludni.

Köszönöm szépen, hogy elolvastad ^.^ azért hoztam mégegy részt, mert a hét elején nem nagyon lesz időm💕