Elveszett szerelem ( BEFEJEZETT )

- 14 -

Amikor kinyitottam a szememet hosszú percek kelletek ahhoz hogy realizáljam magamba hogy hol is vagyok.

A kezemből ki álló csövek nem túl biztató látványt nyújtott, ahogy az sem hogy Noah orvosi köpenybe az ágyam szélen aludva szortija a kezemet. Ahogy végig néztem rajta automatikusan mozdult a kezem hogy egy tincset ki simítsak az arcából hogy jobban rá lássak az alvó fiú arcára. De sajnos erre a mozdulatomra felriadt.

- Matt...- ahogy kimondta a nevemet éreztem hogy megkönnyebbült. A hangjába megannyi érzelem volt.

- Mi történt Noah? Hogy jutottam ide?

Sokáig hallgatott a mellettem ülő fiú..

- Pánik rohamod volt..összeestél a temetés végén.... az elmúlt 2-napba aludtál..

A szavait emésztgetem.

- Meg kell hogy vizsgáljalak, és szeretném ha egy ideig hozzám költözz hogy figyelhesselek rád.

- Köszönöm Noah..- szorítottam meg a mellettem lévő fiú kezét.

- Matt páran látni szeretnének... én addig iszok egy kávét... majd még jövök-hagyott gyorsan magamra

A szüleim, Tayler és szinte az egész családja lépet be az ajtón hozzám.

Míg páran szánakozóan néztek rám mások aggodalmas tekintettel szemléltek.

- Nem lesz ez igy jó Matt... Haza jössz velem most,,, Én nem bízok ebbe a dokiba...- felelte mérgesen Taylor- És nem vagyok olyan állapotban sem lelkileg sem érzelmileg hogy itt hagyjalak vele!

- Dehogy megy veled haza a gyerekünk!-csattant fel az anyám.- Az édesanyám elvesztése után nem akarom a fiamat is elveszíteni! Haza költözik amíg jól nem lesz!- jelentette ki határozottan

- Ó ne kezdje itt játszani a szent védelmező anyát mert mindjárt el bőgőm magam a meg hatodotságtól!-felelte gúnyosan Taylor

- Mit tudsz te a gyerekünkről?!-szállt be az apám is a ordibálásba- A maguk családja tönkre tette teljesen a fiamat! Maguk tették ezt vele! Bár soha ne ismerte volna meg önöket mert csak fájdalmat okoznak neki mindenki.-mutatót végig a családon.- A fiaik is csak dobálják maguk között szegény gyerekemet mint egy játékszert! - csattant fel az apám is

- Na jó ebből elég lesz!- szállt be Taylor anyukája is a buliba- Elsőnek sértegetik a családomat majd a fiaimat! A saját gyermekemként szerettem a fiúkat... Anyja voltam maga helyet!-mutatót az anyámra.- Velünk fog haza jönni! Maguknak már semmilyen joguk nincs hozzá. Sem törvényileg, sem emberileg nem érdemlik meg Matt-et.

Anyám gúnyos nevetése töltötte be a kórtermet.

- Nem maga szülte, és nem maga nevelte fel! Voltak súrlódások de hol nem?!- Taylor anyukája nem hagyta hogy befejezze az anyám a mondani valóját

- Súrlódások? Maguk így nevezik hogy ki tették a gyereküket mint egy szemetet a házukból?! Szerintük ez a szeretett? Csak azért mert, mert önmaga lenni?! képmutatóak és hánynom kell önöktől. Ennyi erővel én is ki tehettem volna mind a 3-gyerekemet mert elém álltak és elmondták őszintén a dolgokat. Nem hibátlanok, nem tökéletesek, mind a hárman mások, van hogy nem értek velük egyet de ettől elfogadom őket mert szeretem őket. Tudja ez a különbség maga és köztem. Ne játssza meg az aggódó anyát mert nem áll jól önnek!

- Ezt nem fogom annyiba hagyni!-csattant fel az anyám.- Tudja maga ki vagyok?! Bármit eltudok intézni! És maga ezt még nagyon meg fogja bánni!

- Nem nagyon érdekel hogy ki maga. A gyerekeimért bármit megtennék.- farkas szemet nézet a két nő míg nem az én anyám rám vezette a jeges kék tekintetét amit meg örököltem tőle.

- Majd kereslek.-címezte nekem a szavait majd magával rángatta az apámat.

Csak üveges tekintettel szemléltem az eseményeket. A szüleim még itt is tudtak alakítani. Az kezembe temettem az arcomat.

- Ne aggódj Matt.-tette Susan a kezét a vállamra miközben rám mosolygott.- Nem lesz itt baj.

Taylor anyukájában mindig is ezt szerettem a legrosszabb időkben is volt egy őszinte mosolya.

- köszönöm- szorítottam meg a nő kezét.- de nem szeretnék senkit sem zavarni és inkább Noahhoz költözök egy kis időre...

- Biztos nem!-csattant fel Taylor.- Matt... ne csináld ezt... gyere haza... te velem laksz...

- Szeretnék távol lenni mindentől Taylor.... hogy eltudjam dönteni hogy mit akarok az életemtől,,,- csend telepedet a szobára amit egy kopogás zavart meg.

- Elnézést- jött be egy kis ápolónő a kezébe egy csokor virággal.- A betegnek pihennie kellene és a látogatási idő lejárt. Kérem hagyják el a kórtermet.- Ki tessékelt mindenkit és felém fordult.- Ezt magának küldték.-adta át a virág csokrot és a levelet.- Mindjárt keresek egy vázát a csokornak- hagyott magamra a szobámba

A csokorba csak tulipánok voltak különböző színekben. Félve nyitottam ki a borítékot.

„Kedves Matt... Hány ilyen levelem íródott már hozzád?! Valamit sose kaptál meg, valamit meg tudom hogy még a mai napig is merengve olvasod vissza a szép idők emlékeként. Sok kérdés járhat a fejedbe most. Hogy miért küldtem neked levelet a kedvenc virágoddal? Hogy miért bukkantam fel a temetésen? Miért tartottam a kapcsolatot a nagyiddal? Mindenre van egy válasz ahogy arra is hogy miért volt ilyen viharos a kapcsolatunk, hogy miért történtek így a dolgok kettőnk között. Amikor újra láttalak pár hete egy másik ember állt elöttem, azt láttam hogy az a ember aki valójában vagy kezd teljesen elveszni belőled. A mosolyod ami mindig sugárzott, az élet felfogásod, a személyiséged, minden mozdulatod és gesztusodból a fájdalom és a benned tátongó űr látszódott. Ha elhiszed, ha nem nekem te voltál és vagy az első igaz szerelemem. Aki meg tanított milyen jó dolog is az ha valakit feltétel nélkül szerethetek, az hogy hűséges legyek valakihez, azt a érzést hogy fájjon ha el kell veszítenem. Te tettél jobb emberé. Te mutattad meg azt nekem hogy milyen érzés is tényleg boldognak lenni. Tudod lehet 4 hét múlva megnősülök de vissza nézve az egész életemet és előre tekintve is kijelenthettem hogy te voltál és vagy életem nagy szerelme. Az a ember akinél jobbat soha nem kaphatnék. A menyasszonyom rád emlékeztet... hasonlít rád... gyönyörű, intelligens és remek ember de tudod csak egyetlen egy baj van vele... az hogy nem te vagy az. Matt..... ne sírj! Ne borulj ki! Az élet a változásokból áll. Az emberek jönnek, mennek ha valaki elhagy lehet azért teszi mert lejárt a veled töltött ideje és tovább kell állnia. Próbáltalak utálni, megvetni minden rosszat kívánni neked miután vissza utasítottál. De nem ment... Tudod miért? Mert amikor elmentél akkor döbbentem rá hogy jobban szerettelek téged mint amenyire hittem. A gyűrű amit neked szántam a borítékban lapul... Nem tudtam volna másnak oda adni sőt megszabadulni sem tőle. Mindig ahányszor rá néztem az irántad való érzéseimet testesítette meg. A hotelben amikor egy ágyba kényszerültünk egész este csak az alvó arcodat néztem és merengtem a múlton hogy vajon mit ronthattam el? És hogy lehettem ennyire hülye hogy el eresztettelek.. Hogy szeretlek-e még? Nem tudom... talán mindig is foglak... az emlékeimben, a szívembe marad egy részed örökre. Kívánom hogy legyél boldog nélkülem. Találd meg az igazi szerelmedet! Lépj túl a múlt összes fájdalmán és legyél boldog. Legyél az a ember akibe én bele szerettem. Mert az őszinte szerelmet te is megérdemled!

Szeretettel: Daniel."

Remegő kézzel nyúltam bele a borítékba.. amikor a kezembe megpillantottam a gyűrűt valami végleg összetört bennem...

A kezembe szorongatva éreztem ahogy egyre jobban kezd el fojtogatni a sírás. 

Daniel sorai monológ szerűen ismétlődtek a fejembe....

A szememre hányva azt hogy mit is dobtam el magamtól...