Neighbours

6.Fejezet

Lance

A hét teljesen jól indult. Hétfőre sikerült kikúrálnom magam a másnaposságomból, és este még a beadandómat is megcsináltam. Kedden pedig még a kondiba is elrángattam magam, pedig már hetek óta azt ígérgettem magamnak, hogy eljutok, hiába. Szerdán pedig úgy döntöttünk Pidgedzsel, hogy elmegyünk kajálni az újonnan megnyitott kínaiba. Szóval, ez volt az a dolog amit ki kellett volna hagynom, ugyanis ha volt még valami amiben nagyon jó voltam a héten, az Keith elkerülése volt. 
A fiú vagy ezerszer megpróbált beszélni velem, de őszintén, még nagyon nem álltam készen rá. Talán meg is mondhattam volna neki ezt, de én inkább a másik megoldást választottam. Ha feltűnt a folyóson, hirtelen eszembe jutott, hogy ott hagytam a tollam a másik teremben, ha pedig az asztalunkat környékezte meg, el kellett sietnem WC-re. 
Ez még nem is lett volna annyira gáz, de aztán megtörtént a buszos incidens. Nem tudom miért, de Keith azon a napon ugyanazzal a busszal akart menni, mint én, és habár a megállóban sikeresen elbújtam előle, a felszállásnál akaratom ellenére is észrevett. Már mindketten ott álltunk a járműben, mikor Keith túl közel került ahhoz, hogy hozzám szóljon, én pedig annyira bepánikoltam, hogy konkrétan lelöktem, mielőtt az ajtók bezárultak volna. Miután elindultunk, még láttam ahogy a fiú a földön feküdve a busz után néz, arcán olyan dühvel, amivel még sose találkoztam, és hálát adtam, hogy nem voltam épp mellette.
Ma viszont miközben békésen ettem a szójatésztám egy ismerős fekete mullet jelent meg az étterem ajtajában. Ahogy megpillantottam Keith arcát, azonnal leejtettem a pálcikámat, és megragadva a telefonom, felpattantam. Pidge közben összezavarodottan figyelt engem, és talán még kérdezett is valamit, de én már rég a mosdó felé tartottam. Ahogy beviharzottam a helyiségbe, még hallottam Keith kiáltását kívülről. Nem mintha ezzel megállított volna, inkább csak ösztönzött. 
Amint megnyugodtam kicsit, rögtön az ablak felé fordítottam a fejem, és magamban elterveztem, hogyan jutok át rajta, pont mint egy asszaszin. Csak rá kellett lépnem a radiátorra, kinyitnom az egyiket, és felhúznom magam. Már indultam is volna, mikor meghallottam a hátam mögül az ajtó gyors nyílását. A hang annyira megijesztett, hogy rögtön ráugrottam a radiátorra, de mielőtt bármi hasznosat tehettem volna, egy erős kar megragadta a pólóm hátulját, és visszahúzott. Habár nagyon közel voltam ahhoz, hogy hátraessek, Keith megtartott, majd egy durva mozdulattal visszataszított a radiátor elé. Mire sikerült összeszednem magam, és felé kapnom a tekintetem, a fiú már az egyik mosdókagylónak támaszkodott, és idegesen nézett maga elé. 
-Meg tudom magyarázni! - egyenesedtem fel, kicsit közelebb lépve hozzá. 
-Komolyan ki akartál mászni az ablakon? Ennyire szörnyű lenne velem beszélni? - hagyott figyelmen kívül a fiú, és a szemöldökét ráncolva megrázta a fejét - Nem értelek.
Először valami visszaszólással akartam válaszolni neki, de aztán eszembe jutott, a buszos incidens, és egy kicsit visszafogtam magam.
-Bocsánat... csak ez az egész... - vakartam meg a tarkómat, és a szavak ezúttal meglepően nehezen jöttek ki a számból. 
-Bonyolult, tudom. Ezért akartam beszélni. Hogy ne legyenek kínosak köztünk a dolgok - vonta meg a vállát Keith, és egy másodpercre szomorúnak tűnt. 
-Azt hiszem azzal már elkéstünk - mosolyodtam el, megpróbálva oldani a hangulatot, bár nem sok esélyt láttam a sikerre. 
-Hogy voltás képes lelökni egy buszról? A következőre vagy egy órát kellett várnom - nevette el magát a fiú végül, mire megkönnyebbülten sóhajtottam. 
-Sose jársz busszal! - védtem magam, bár ez egy elég gyenge indok volt. 
-Attól függetlenül nem löksz le embereket járművekről - kuncogott Keith. Egy percre mindketten csendben maradtunk, és tudtam, hogy most már tényleg nem kéne húznom a dolgot.
-Nekem ez az egész egy kicsit új. És asszem... kéne egy kis idő - nyögtem végül ki azt a két mondatot, amit valószínűleg még a buli éjszakáján kellett volna. 
-Hé, megértelek. Csak már kezdtél megijeszteni. Nem akarok még valakit eltaszítani magamtól. Keith egy gyengéd mosollyal pillantott rám, és éreztem, hogy nem haragszik már rám, aminek nagyon örültem. Utáltam beismerni, de ez alatt a másfél hét alatt egészen megkedveltem azt az idióta fejét, a még idiótább hajával.
-Ma menjünk el valahova - lökte el magát a fiú a mosdótól hirtelen. 
-Jó lenne, de ma át akartam olvasni a jegyzeteimet, és... 
-Ez nem egy ajánlat volt. Legyél a kampusz előtt hétkor - bökött meg, majd egy laza intéssel elköszönve egyedül hagyott a fiú WC-ben. 
Már én is indultam volna utána, mikor egy rekedtes hang megszólalt az egyik fülkéből, olyan halkan, hogy csodáltam, hogy meghallottam. 
-Végeztek már? - kérdezte az ismeretlen. 
-Igen? - válaszoltam bizonytalanul, mire az egyik középső ajtó kicsapódott, és egy öreg úr kászálódott ki belőle. 
-Fiatalok, és a bonyolult életük - rázta meg a fejét, miközben eltotyogott az egyik mosdókagylóhoz.
-Miért..? Mindegy - ráztam meg a fejem még mindig értetlenül, és végre tényleg kisétáltam.