Neighbours

7.Fejezet

Keith

A következő nap reggelén (miután megírtam a szokásos üzenetem a szomszéd srácnak) az első dolgom az volt, hogy ráírjak Hunkra, hátha elvinne minket a városba a hétvégén. Kiderült, hogy ő is mostanában akart leutazni, szóval beleegyezett, hogy minket is elszállít.
Így hát miután véget értek az előadásaink pénteken, találkoztunk az egyetem előtt, bepakoltuk a cuccainkat a kocsiba, és elindultunk a másfél órás útra, ami Lance társaságában túl hosszúnak ígérkezett.
-Miért nekem kell hátul ülnöm? - szólalt meg rögtön, miután én egy gyors mozdulattal megelőztem az anyósülés lefoglalásában.
-Mert lassú voltál - válaszoltam szórakozottan, mire a fiú durcásan hátradőlt az ülésében. Hunk csak mosolyogva figyelt minket, miközben lehajtott a főútra.
-Kapcsolhatok zenét? - fordultam néhány perc múlva felé, de mielőtt a srác felelhetett volna, Lance hátul felhorkant.
-Nem akarok egész úton My Chemical Ro-micsodát hallgatni!
-Nem csak MCR-t hallgatok! - ráztam meg a fejem felháborodottan, és bizonyítás képpen benyomtam véletlen sorrendre a Spotify zenéim. Egy pillantig csend volt, aztán meghallottam egy fájdalmasan ismerős hangot. Habár próbáltam minél gyorsabban elnyomni a MCR - I'm Not Okay-át még így is kivehetően lehetett hallani.
-Én nem csak MKR-t hallgatok - ismételt meg Lance gúnyosan, én pedig dühösen leállítottam a zenémet.
-Az MCR! És ezt még te is ismered!
-Mert kényszerítettél, hogy meghallgassam!- rúgott hátulról az ülésembe a srác.
-Nekem pedig Taylor Swiftet kellet átszenvednem - fújtam ki a levegőt idegesen.
-Taylor Swiftet hagyjuk ki ebből a vitából, jó?
-Hé srácok, nyugi - szakított félbe minket Hunk, békítő szándékkal. - Mi lenne, ha az én zenémet hallgatnánk?
Lanccel gyors egymásra pillantottunk, majd megegyezően bólintottunk. Ez tűnt a legjobb megoldásnak. Hunk megkönnyebbülten felsóhajtott, majd előkeresett egy lemezt, és betette a rádióba, egy nagy mosollyal az arcán.
A zene ami megszólalt... nem volt rossz. Valamiféle régi jazz lehetett, de nem igazán volt az én stílusom, és amikor hátranéztem Lancre, rögtön rájöttem, hogy az övé se. Viszont nem szóltunk egy szót se, mert láttuk, hogy Hunk nagyon élvezi, és végül is, ő volt a sofőr.
Tehát így ültük végig az utat: Hunk dúdolgatott, Lance a fejét az ablaknak döntve aludt, én pedig fáradtan figyeltem a mellettünk elhaladó környezetet. Keveset beszéltünk, de az a jóféle csönd volt közöttünk, amit az ember néha igazán tud értékelni.
Ettől függetlenül örültünk, mikor megláttuk az első tanyákat a város előtt, és az érkezésünket jelző táblánál Hunk még dudált is egyet, amitől Lance rögtön felébredt.
-Ott vagyunk már? - kérdezte álmos hangon, még mindig csukott szemmel.
-Aham - válaszoltam röviden, mire a fiú szemei rögtön felpattantak.
-De még nem gondoltam át, hogy mit fogok mondani! - hajolt előre a két ülés között, kétségbeesetten nézve ránk.
-Csak mond el amit gondolsz - vontam meg a vállam tanácstalanul. Rossz embert kérdezett az egyszerű emberi kommunikációval kapcsolatban.
-Miről is van szó? - pillantott fel egy másodperce az útról Hunk, és csak most jutott eszembe, hogy nem is meséltünk látogatásunk igazi okáról. Én viszont nem akartam olyat mondani, amit nem kéne, így türelmesen vártam Lancere.
-Semmiről - felelt a srác gyorsan. Egy kicsit furcsálltam a döntését, de ráhagytam. - Ki tudnál rakni a szüleim házánál?
-Nem megyünk el enni valahova előtte?
-Majd utána.
Lancen érezni lehetett az idegességet, de nem tudtam, mit kéne mondanom, hogy lenyugtassam, így csak biztatóan rámosolyogtam. A fiú erre csak elfordította a fejét, és az ujjait ropogtatva folytatta az ablakon való kinézést.
Néhány szörnyen lassan telő perc múlva megérkeztünk a nagy, otthonosnak tűnő házuk elé, melynek ajtajába máris ott állt egy vidám, barna hajú asszony, aki valószínűleg Lance anyja lehetett.
-Később - intett nekünk Lance még utoljára, majd kipattant a kocsiból, kiszedte a csomagtartóból a táskáját, és gyorslépésben elindult a bejárat felé. Mikor odaért az ajtó elé, eldobta az összes cuccát, és fülig érő mosollyal szinte felkapta az anyját. Hunkkal egy ideig még néztük a kettő megható találkozását, majd a fiú újra rányomott a gázra.
-Téged is kitegyelek valahol? - pillantott rám érdeklődve, mire csak megvontam a vállam.
-Tőlem elmehetünk valahova, amíg Lancere várunk. Mármint, ha te is akarod - csekkoltam az időt a telefonomon. Hunk lelkesen bólintott, és elkanyarodott a központ felé.
-Két hete voltam legutóbb, szóval szerintem anyáék tudnak várni egy kicsit - magyarázta, én pedig egy halvány mosollyal nyugtáztam a dolgot. Én asszem másfél hónapja jöhettem le utoljára, akkor is csak azért, mert elfelejtettem elhozni néhány cuccom.
Csendben autóztunk végig az ismerős utcákon, ahol az élet ugyanúgy zajlott tovább, mint amikor még itt éltünk. A kisgyerekek a játszótereken szórakoztak, a nagyobbak együtt bandáztak, a felnőttek pedig kezdtek hazaszállingózni a munkából. Meglepően megnyugtató volt a látvány, habár régen utáltam az egész helyet, és legszívesebben porig égettem volna az összes házat.
-Elmehetnénk a Játékterembe. Azt hallottam csináltak egy bár részt is hozzá - szólalt meg hirtelen Hunk, én pedig jobb ötlet gyanánt csak bólintottam.
Habár a Játékterem elég nagy dolog volt itt a városban, én sose jártam oda, tekintettel, hogy az egyetlen barátom Shiro volt, őt pedig hidegen hagyták az ilyesfajta tevékenységek. Viszont arra emlékszem, hogy egyszer kíváncsiságból bementem játszani, és sikerült is megdöntenem néhány rekordot. Ahogy ide-oda jártam kész rajongótábort szereztem kisgyerekekből, akik elámulva figyeltek engem játék közben. Végül kidobtak a helyről, mert idegességemben összetörtem az egyik gépet. Nem mintha az én hibám lett volna, a játék rosszul működött, én pedig csak próbáltam megjavítani. De ettől függetlenül ahogy bekanyarodtunk a hely parkolójába, nagyon reméltem, hogy elfelejtették az arcomat azóta.
-Jézus, Lanceszel minden pénteken idejártunk, még végzősként is - állította le a motort Hunk, miközben vidáman nosztalgiázott. Én csak némám bólintottam, majd kiszálltam a kocsiból, és kinyújtóztattam az utazástól elgémberedett végtagjaimat. A fiú közben szintén kiszállt, és már el is indult a bejárat felé, arcán gyermeki izgatottsággal. Látni lehetett rajta, mennyire imádott itt lógni anno.
-És mikor voltatok utoljára? - értem be őt néhány hosszú lépéssel. Felmásztunk a néhány lépcsőfokon, Hunk pedig kinyitotta előttünk az ajtót.
-Érettségi után. Aztán nyáron mindketten dolgoztunk, meg költözünk. Na meg ott volt a baleset...
Meglepetten néztem fel a fiúra, hisz nem is sejtettem, hogy ő is ismeri a történetet.
-Tudsz róla? - kérdeztem, miközben vetettem egy pillantást a neonfényben úszó helyre, melyet a videojátékok kevert hangja töltött meg.
-Nem Lancetől. Ő sose hozta fel a témát. De ez egy kis város, gyorsan terjednek a hírek - vonta meg a vállát Hunk, majd a játékterem szélénél lévő bár részre mutatott, ahol meglepően sok vendég tartózkodott.
-Főleg ha figyelsz rájuk - ráztam meg a fejem óvatosan. Fogalmam sincs mit csinálhattam abban az időben, mikor ez egész baleset lezajlott, de mivel sose érdekelt ez az egész kisváros, és csak azon voltam, hogy elhúzzak, nem csodálom, hogy nem vettem észre.
Hunk kivehetetlen arckifejezéssel tekintett rám, majd elindult az egyik bárszék felé, kikerülve a rohangáló kölyköket, és a kissé ittasan kifelé tántorgó vendégeket. Én kiskutyaként követtem őt, mert egy kicsit féltem, hogy egyedül összetalálkozok egy régi ismerőssel, és a végén még beszélgetnem kell velük.
A bárpult egyik végén ültünk le, Hunk pedig rendelt két kimondhatatlan nevű italt, miközben a vidáman játszadozó gyerekeket figyelte.Szinte már az boldoggá tette, hogy látja, a hely nem ment csődbe. Bár Hunk pont ilyen személyiségnek tűnt. Őszintén, egy kicsit fura is volt vele lógni, de mégis olyan érzés kerülgetett, mintha ezer éve ismernénk egymást. Ezenkívül remek lehetőségem adódott arra is, hogy Lanceről kérdezgessek, ha már saját magamtól nem emlékeztem rá.
-Mióta is vagytok legjobb barátokat Lanceszel? - szólaltam meg hirtelen, remélve, hogy Hunk nem fogja furcsállni a kérdésem.
-Már elsőben is egy osztályba jártunk, de ötödikben lettünk igazán jóban. Aztán már szinte elválaszthatatlanokká váltunk, együtt terveztük a jövőnket, és azt, hogy milyen híresek leszünk. Egészen tizenkettedikig minden erről szólt - nevetett fel a fiú, távolba révedő tekintettel. Vidámnak tűnt, de mosolyát mégis egy szomorkás köd lengte körül.
-És aztán? - kérdeztem érdeklődve, bár valahogy sejtettem mi következik.
- Aztán történt a baleset. Tudod... - sóhajtott fel Hunk. - Akik nem ismerik Lancet, észre se veszik, de az a rohadt baleset tényleg megviselte. Nem mutatja, és ő is próbálja tagadni, de...
A srác mondata hirtelen félbeszakadt, és összehúzott szemöldökkel pislogott a hátam mögé. Egy pillanatra értetlenül meredtem rá, de ekkor egy erős kéz megtaszított hátulról, úgy, hogy majdnem leestem a székről. Idegesen fordultam hátra, csakhogy szembetaláljam magam egy széles vállú, seggfej arcú sráccal.
-Csak nem Keith Homár Kogane tolta vissza a seggét a városba? - nevetett fel a fiú, miközben szúrós tekintettel nézett végig rajtam.
-Bocs, ismerlek? - kérdeztem ökölbe szorított kezekkel.
-Te voltál az a fasz, aki szétcseszte a kocsimat - bökött meg a srác a mellkasomnál. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, amit mondott, és ekkor tényleg beugrott kivel állok szemben.
Ha emlékeim nem csaltak, a srácot Dylannak hívták, és még tizenegyedikben, miután kilökte a kajámat a menzán dühből összekarcoltam az új kocsiját. Azután vagy egy évig próbálta megtalálni a megfelelő alkalmat, hogy a szart is kiverje belőlem, de mindig sikerült kikerülnöm. Mármint, most már én is érzem, hogy egy kicsit elhamarkodottan döntöttem akkoriban, de fiatal voltam, és ez volt a specialitásom. Viszont így végig nézve Dylanan, egy részem legszívesebben visszament volna az időben, és tökön rúgta volna az akkori Keithet.
-Oh, tényleg - nevettem fel végül idegesen, és habár szívesen hátráltam volna egy lépést, a széken ülve ez nehezen ment - Figyu, bocsi amiatt. Esetleg kifizethetném a dolgot...
Dylan egy pillanatig bambán pislogott rám, majd teli torokból felkacagott. Bármit is mondtam, nagyon viccesnek találta.
-Szerinted ennyivel elrendezheted, kis buzi?
Habár tényleg féltem tőle egy parányit, a szóhasználata kezdett felcseszni. Ráadásul egészen biztos voltam benne, hogy magasabb vagyok nála, így egy hirtelen mozdulattal felálltam, és a néhány centi méretkülönbséget kihasználva megpróbáltam fenyegető szemkontaktust teremteni vele.
-A helyedben elfogadnám az ajánlatot - sziszegtem, és reméltem, ezzel sikerült annyira ráijesztenem, mint amennyire neki sikerült engem.
-Srácok, nyugi - szólalt meg mögülem Hunk aggódóan, én pedig megadóan hátráltam egy lépést.
Egy pillanatra úgy tűnt Dylan is lenyugszik, és láttam az arcán a gondolkodást, de ekkor egy hirtelen mozdulattal előredőlt, felemelte a jobb öklét, és felém legyintette. Pont időben tértem ki, és habár megvolt az esélyem, hogy meghátráljak, nem tettem. Helyette beelőztem a fiút, aki még fel se eszmélt a hibás találatából, és belevágtam az öklömet a nagy arcába. Egyenlőre még nem hallottam semmit se reccsenni, de Dylan ettől függetlenül fájdalmasan felnyögött, és rádőlt a pultra.
-Mi van Dylan, hagyod, hogy egy kis buzi megverjen? - köptem a srác arcába, aki ettől rögtön feleszmélt, és teljes testtömegével nekem vetődött. Lábaim akaratlanul is kicsúsztak alólam, és a következő pillanatban már a hideg földön vergődtem, igyekezve letaszítani magamról Dylant, aki közben bevitt néhány jobb horgost. Végül amikor a fiú megállt levegőt venni, egy arcra irányzott rúgással hátralöktem és szitkozódva feltérdeltem.
Már épp azon voltam, hogy rávessem magam, amikor két erőteljes kar megragadott hátulról, és elrángatott a sráctól.
-Keith, a francokat is - lihegett a fülembe Hunk, mire abbahagytam a mocorgást. Vettem egy mély levegőt, majd kiköptem a számban felhalmozódott vért.
-Arrogáns seggarc - suttogtam, miközben Hunk leültetett az egyik felszabadult boxba. Dylant közben néhány másik férfi segítette talpra, bár a fiú nem igazán volt segítőkész ebben, és próbálta lerázni magáról őket. Hunk ezt figyelve lehuppant mellém, majd mélyet sóhajtott.
-Nem tudod elkerülni a bajt, ugye? - pillantott rám egy halvány mosollyal.
-Van egy cigid? - hagytam figyelmen kívül előző mondatát. A fiú szaggatottan megrázta a fejét, majd elgondolkozva elfordult.
Tudtam mire gondol. Pontosan tudtam, és rohadtul utáltam, hogy igaza van. Hiába próbáltam mindig a háttérben maradni, hiába próbáltam elkerülni a bajt, az megtalált. Olyan volt mint egy kísértet, ami a fülembe suttogott volna, ami felébresztette a bennem lapuló elfojtott dühöt. Ha pedig valami megfordult a fejemben nem volt leállás. Ezért nem voltak barátaim se, mert mindenki tudta milyen a természetem. "Ne lógj azzal a kisfiúval, mert belerángat a bajba" - suttogták a szülők, én pedig csak csendben tűrtem, eltemettem magamban mindent, ami aztán kitört, beletaszítva engem egy ördögi körbe.
Habár az egyetem, és a környezet váltás sokat segített, valahol még mindig ott lappangott bennem ez a vödörnyi szar, és fogalmam se volt, hogyan tudnék elmenekülni előle. Egyedül a barátaim mellett éreztem magam valahogy többnek ennél. Belőlük pedig igazán nem volt sok.
A gondolatmenetemet Hunk telefonjának csörgése szakította meg. A fiú érdeklődve halászta ki a telóját a zsebéből.
-Lance az - fordult felém, mintha tőlem várná az engedélyt, hogy felvegye.
-Nem fog örülni ennek, igaz? - temettem a tenyerembe az arcomat.
-Igaz.

uff sikerult csak egy nap kesessel hoznom reszt, szoval buszke vagyok magamra. bar igaz, nem is terveztem ilyen hosszura a dolgot.
btw nem kapcsolodik a temahoz, de beszereztem magamnak egy bakelit lejatszot, es ha van valakinek tippje, vagy ilyesmi, nyugodtan ramirhat.
meg amugyis ramirhat barki, legalabb nem unatkozok buszvaras kozben:D