Neighbours

11.Fejezet

Keith

Idegesen tettem magam elé a fekete, vékony nyakkendőmet, de akárhogy is néztem a tükörképemre, nem akarta elmondani, hogy felvegyem-e, vagy se.
-Francba - motyogtam magamban, majd levágtam szegény ruhadarabot a kanapémra, ahol Allura üldögélt, a telefonját nyomkodva. A lány nem volt valami segítőkész, de legalább jó beszélgetőpartnernek bizonyult. Vagyis... néha figyelt arra amit mondok.
-Lance nem mondta meg hova megyünk, és ezért nem tudom hogy hagyományos elegáns legyek, vagy laza elegáns - panaszkodtam neki, amitől egy másodpercre felnézett a képernyőjéről.
-Még sose láttalak ennyire ráizgulni egy randira. Jó látni, hogy végre te is szenvedsz - mosolygott rám gúnyosan a lány.
-Haha. Amúgy nem izgulok, csak jól akarok kinézi - vontam meg a vállam, miközben a tükörben vizsgálgattam magam.
-Aham. Majd csináljatok valami cuki képet Lanceszel - bólintott Allura, és már a hangjából hallottam, hogy nem figyel rám.
-Ha már megengedem, hogy használd a mosógépem egy kicsit több segítségre várok - álltam fel újra, csakhogy előkeressem a bőrdzsekim.
-Hidd el, én se örülök, hogy elromlott a sajátom - sóhajtott fel drámaian a lány - Amúgy bármiben is mész, jól fogtok kinézni együtt. Én már azóta shippellek titeket, hogy először találkoztam Lanceszel.
-Fogadjunk hogy ezt mondtad Shironak és Adamnek is - forgattam meg a szemeimet.
-Jó, de az a kettő egymásnak van teremtve. És ti is - tette le a telefonját Allura.
Gyors felegyenesedett, és végig nézett a kanapéra hányt ruhakupacomon, majd tekintetét felém irányította.
-Hagyd el azt a ronda csíkos inget, és vedd fel az egyszerű fehéret. A fekete farmer jó, és... - a lány itt megállt, és összehúzva a szemöldökét nézett szét a cuccaim között. Én pont ekkor vettem le a kabáttartóról a dzsekim, ő pedig amint meglátta mosolyogva csettintett.
-Tökéletes.
-Akkor csak az ingemet kell lecserélnem - bólintottam vidáman.
-Vagy akár el is égetheted - dőlt hátra a kanapén Allura, az óráján csekkolva az időt. -Nem fogsz elkésni?
-Nyugi, megoldom - vigyorodtam el, a lány pedig értetlenül pislogott rá.
Saját magamon kívül senki se tudta, hogy igazából Lanca a szomszédom. Mikor vasárnap annál a benzinkútnál voltunk, esküszöm el akartam mondani a srácnak, de aztán eszembe jutott, hogy igazából ki is tudnám használni a szituációt. Mármint, ne gondoljatok semmi brutális cuccra, csak egyszerű mindennapi dolgokra, mint például... Oké, igazából még semmi konkrét ötletem nem volt még, de legalább a kapu nyitva volt előttem.
Ahogy ezen gondolkoztam, levettem az ingemet, és játékosan Allurára hajítottam, aki kissé túlreagálva a dolgot elkezdett sikongatni. Én csak nevetve felvettem a fehér darabot, és mielőtt még a lány megdobhatott volna valami nehéz, és fájdalmas dologgal felkaptam a sisakokat, a motorom kulcsát, a pénztárcám, és gyors az ajtóhoz hátráltam.
-Utállak Keith - biggyesztette le az ajkát Allura durcásan.
-Itt hagyom a kulcsomat, majd zárj be - intettem neki még utoljára, majd kiléptem a lépcsőházba.
Tekintetem akaratlanul is a szomszéd ajtóra irányult. Fura volt belegondolni, hogy Lance konkrétan itt van néhány méterre tőlem, és akár be is kopoghatnék az ajtaján. Habár csábított az érzés, ellentmondtam neki, és elindultam lefelé a lépcsőn, a lehető leglassabb tempóban.
Bármennyire is próbálkoztam ráérősen leérni, néhány másodperc múlva már ott álltam a házunk előtt. Sóhajtva baktattam át az úton a motorom elé, ami vakítóan csillogott a levelek között átszűrődő napfényben. Tegnap direkt megtisztítottam, csakhogy tökéletes legyen a randira, és őszintén büszke voltam a kicsikére. Ettől függetlenül abban a néhány percben, amíg Lancet vártam még megpróbáltam leszedegetni a ráhullott leveleket, és apró szöszöket.
Közben azon gondolkoztam, hogy a fiú hogy lehetett annyira vak, hogy egyszer se vette észre a nem is kicsit feltűnő motort, amit még elrejteni se próbáltam anno. Igaz, mindig kicsit távolabb parkoltam le a háztól, de ez nem jelentette azt, hogy falat vontam volna a jármű elé. Viszont amikor Lance kilépett a házból, és vagy öt percig kellett vadul integetnem neki, hogy felhívjam a figyelmét magamra, rájöttem, hogy a srác egyszerűen csak nagyon szűk látókörű, szó szerint.
A lényeg az volt, hogy végül észrevett, és egy mosollyal az arcán lépkedett oda mellém.
-Nem tudom ki van a szomszédomnál, de valami sikítozást hallottam, szóval örülök, hogy elmentem - kezdett el magyarázni rögtön, köszönés nélkül.
Legalább közben végig tudtam nézni a szerelésén, és összehasonlíthattam a sajátommal. A fiún egy egyszerű kék ing volt, könyékig felhajtva, és megspékelve egy egyszerű, vékony nyakkendővel, a nadrágja pedig az enyémhez hasonlóan egy fekete darab volt. Megkönnyebbülten sóhajtottam, amiért nem öltöztem túl, majd a fiúra vigyorogtam.
-Jól nézel ki.
Lance arca a szavaimtól halványan elvörösödött, kezével pedig zavartan vakarta meg a tarkóját.
-Kösz, te is...Nem indulunk? - mutatott gyors a sisakokra, csakhogy elterelje a témát.
-Ha esetleg megmondanád hová - dőltem a motoromnak.
-Ja, persze. A Baker utca 22.-be kéne eljutni - kapta elő a telefonjá, hogy a térképen megmutassa a pontos címet.
-De én ott nem látok éttermet - húztam össze a szemöldököm zavartan.
-Elég rejtett helyről van szó, de jó - magyarázta a srác, majd kihúzva a kezemből a sisakját felült a motorra.
-Hé, vezetni nem akarsz? - néztem rá egy játékos mosollyal, miközben én is felhúztam a fejfedőt.
-Csak induljunk! - dobolt a jármű oldalán türelmetlenül.
-Jól van na - szálltam fel végül, majd miután egy kicsit megmozgattam a csuklóimat, elindítottam a motort.
Kényelmes sebességgel szeltük át a várost, miközben Lance szorosan átölelte a derekam. Ki gondolta volna még néhány hete, mikor a fiú még hozzámérni is alig akart, hogy a jövőben közösen megyünk randira?
Mosolyogva tekintettem fel a lemenőre napra, mely lassacskán elmerült a narancssárga festett égben, helyet adva a halványan fénylő csillagoknak. Imádtam ezt a látványt, és legszívesebben végig néztem volna az egész folyamatot, de muszáj volt az útra koncentrálnom. Nem lett volt jó pont most balesetezni,  főleg nem Lanceszel.
Végül egy tízperces út után megérkeztünk a szűkös utcába, ahova a srác navigált engem. Első pillantásra egyáltalán nem értettem, miért hozott ide, hisz egy árva lélek se sétálgatott a közelben, nemhogy étterem legyen valahol. Viszont Lance elég magabiztosnak tűnt, én pedig bíztam benne, ezért nem tettem szóvá a dolgot.
Gyors lepattantunk a motorról, majd a sisakokkal a kezünkben elindultunk az út szélén.
-Messze van az étterem? - kérdeztem aztán néhány perc séta utána fiútól.
-Nem igazán. De szerintem nagyon fogod bírni - fordult felém, egy széles vigyorral az arcán. Tényleg elég izgatottnak tűnt, ami akaratlanul is átragadt rám. Innentől kezdve a szememmel egyfolytában valamiféle jelzőtáblát kerestem, de egyszerűen nem láttam semmit. Egy idő utan már tényleg meg kellett kérdőjeleznem a dolgot.
-Biztos jó helyen vagyunk? - forgattam a fejem bizonytalanul.
-Egész biztos. Sőt, szerintem meg is érkeztünk - állt meg hirtelen Lance, bár semmi se volt a közelben.
-Nem értem - nevettem fel halkan, várva hogy a srác elszólja magát, csak viccel, viszont ekkor Lance a mellettünk lévő teljesen normálisnak tűnő téglafalhoz lépett, és hármat koppintott rajta. Kérdőn pillantottam rá, de ő elég magabiztosnak tűnt a dolgában, és csak türelmesen várt...valamire.
Igazán nem számítottam semmire, de a látszólag egyszerű fal ekkor hirtelen kinyílt. Az ajtószerű dolog túloldalán egy jól öltözött férfi állt mosolyogva, intve, hogy lépjünk csak beljebb.
-Mi a szar... - motyogtam magamban, miközben ámultan besétáltam az épületbe, vagy akármi is volt ez a hely. Lance közben sunyin mosolygott mögöttem, és a vállamra helyezve kezeit tolt előre.
Miután magunk mögött hagytuk a férfit, egy folyóshoz érkeztünk, melynek egyetlen fényforrása a falakba vájt lyukak mélyén ülő lámpások voltak. A plafon felől zöld növények tekergőztek lefele, és el kellett ismernem, bárki is tervezte a helyet, jó ízlése volt.
-Hová hoztál Lance? - fordítottam fejem hátra, miközben még mindig a helyiség hipnózisában voltam.
-Ez az egyik kedvenc helyem az egész városból. És a nagyját még nem is láttad - válaszolt elvarázsolt hanggal.
Szinte pont ekkor léptünk be egy eléggé nagy terembe, mely zöld növényekkel, és asztalokkal volt megtöltve. A látványtól egy pillanatra ledermedtem, és csak csendben néztem szét a dzsungel szerű, élettel teli helyen, mely olyan volt mint valami oázis a mozgalmas város központjában.
-Wow - nyögtem ki az első szót, ami az eszembe jutott, ezzel megnevettetve Lancet.
-Igen, tudom. Nekem is ez volt az első reakcióm - került meg a srác, majd odalépett a mellettünk néhány lépésre álló fogadó pincérhez. - Egy foglalásom van két személyre, Lance McClain néven.
A férfi bólintott, majd miután átnézett egy kezében tartott listát a terem jobb sarka felé mutatott. Lancet követve átsétáltam ahhoz az asztalhoz, ahova navigáltak minket, bár közben majdnem felborítottam egyet, ahogy a dekorációt csodáltam. Lance kuncogva nézte végig a bénázásom, és még akkor se hagyta abba a mosolygást, mikor leültünk a helyünkre.
-Annyira azért nem volt vicces a dolog - morogtam, de a fiú csak megrázta a fejét.
-Nem azért mosolygok - magyarázta, miközben a szalvétája hegyét morzsolgatta.
-Hanem? - döntöttem fejem enyhén oldalra, kíváncsian várva válaszát.
-Csak hihetetlen hogy itt vagyunk. A nővérem mutatta anno a helyet, és már akkor elhatároztam, hogy legközelebb valaki különlegessel térek vissza - ábrándozott, éjkék szemével az enyémet keresve.
-Mond hogy nem fogsz egész éjszaka ilyen szörnyű flörtölős szövegekkel jönni - támasztottam meg államat a tenyeremben, miközben egy halvány mosollyal álltam Lance tekintetét.
-A legtöbb ember értékelné - sóhajtott fel a fiú felháborodottan.
-Szokj hozzá, hogy én nem a legtöbb ember vagyok.
Pont ekkor ért ide a pincérünk, egy fiatal lány, hatalmas, göndör hajjal, és egy életre való mosollyal az arcán. A vacsora ezután kellemesen folytatódott, és Lanceszel sikerült szinte az összes érdekes témáról elbeszélgetnünk. Olyan volt vele társalogni, mint elmerülni egy végtelen fekete lyukba, még ha néha ki is tudott készíteni a hülyeségeivel. Teljesen egymásra hangolódtunk, és szinte félve vártam hogy az este véget érjen. Próbáltam minden fogást a lehető leglassabban enni, de mikor már bekaptam a desszertre kért tortám utolsó falatját, tudtam, hogy nem tehetek semmit.
-Végeztél? - nézett rám Lance érdeklődve, mire kelletlenül bólintottam.
-Remek! Akkor gyere - pattant fel a fiú hirtelen, és megragadva a kezem elkezdett az egyik üvegajtó felé húzni. Kétségbeesetten néztem vissza az üresen hagyott asztalunkra, de mielőtt bármit is mondhattam volna, Lance bevezetett egy lépcsőházba, melynek ajtaján esküzöm hogy egy piros x-et láttam.
-Mit csinálunk? - néztem körül a helyen, ami hasonló stílusú volt mint a folyosó, amin először végig mentünk.
-Majd meglátod. És nyugi, szabad bejönnünk - forgatta meg a szemeit a fiú, majd kettesével szedve a lépcsőfokokat elindult felfelé. Én még egy másodpercig vacilláltam, de végül egy megadó sóhajjal utána indultam.
Néhány lépcsőforduló után egy tetőkertben lyukadtunk ki, mely a lenti étteremhez hasonló növényekkel volt teleültetve, azzal a különbséggel, hogy itt egyedül csak néhány ösvénnyi szabad hely volt. A telihold fényesen világította meg a helyet, különleges atmoszférával áldva meg az összes ott levő zöld élőlényt, én pedig nem győztem magamba zárni a látványt.
Viszont mire felocsúdtam hely varázsából Lance eltűnt a növények útvesztőjében. Hiába kiabáltam a fiú nevét, választ nem kaptam. Néhány percig még álldogáltam a lépcső előtt, abban az esetben, ha a srác magától visszatalálna, de ez nem történt meg, így hát elkezdtem céltalanul bolyongani, hátha belefutok az egyik sarkon.
Minél beljebb sétáltam a kertbe, annál jobban kezdtem el aggódni, bár őszintén nem tudom mi a franc baja eshet valakinek egy tetőkertben. Végül az egyik bokor mögül halvány fényeket véltem felfedezni, így arra kezdtem el lépkedni.
Pár másodperc múlva egy pavilon szerű épület előtt találtam magam, melyet száz meg száz gyertya világított meg, mintha csak szentjánosbogarak röpködnének körülötte. Középen egy akusztikus gitár volt elhelyezve, várva, hogy valaki megpengesse a húrokat rajta.
-Lance? -szólaltam meg kérdőn, remélve hogy nem egy lánykérés közepébe sétáltam bele. Ekkor két kéz karolt át hátulról lazán, és habár nem láttam a gazdájukat, már a hangjából hallottam, ahogy mosolyog.
-Sokáig tartott ideérned.
-Sose voltam jó a labirintusokban - nevettem fel, majd egy gyors mozdulattal megfordultam, csakhogy Lance szemébe tudjak nézni.
-Azt látom - vigyorodott el a fiú, miközben orraink szinte összeértek - De mielőtt bármit csinálunk, van egy meglepetésem.
Lance elhátrált, majd izgatottan a gitárjához lépett, és felkapta. Én közben egy kicsit közelebb léptem, és nekitámaszkodtam a pavilon egyik félfalának.
-Remélem ez nem lesz túl nyálas neked - pillantott fel rám kaján tekintettel, majd egy mély levegőt véve elkezdett játszani.
Nehéz leírni azt, ahogy Lance zenélt. Egész testével egybevált a dallal, minden mozdulata ezt sugározta, de közben nem felejtett el néhány nézéssel biztosítani engem, hogy tudja kinek is énekel. A hangja pedig... talán nem volt olyan művészi és gyönyörű, de számomra elkápráztató volt, ahogy érzelmeivel átitatta a szavakat. Bár nem értettem semmit a szövegből, tudtam, hogy miről szólhat.
Lenyűgözött, mennyivel más volt úgy hallani ezt, hogy nem választott el egy fal minket, és legszívesebben egész éjjel itt maradtam volna Lance hangját hallgatni. A fiú viszont néhány perc után befejezte a dalt, és habár legszívesebben elkiáltottam volna magam, hogy folytassa, inkább visszafogtam magam.
-Milyen volt? - tette le a gitárt maga mellé Lance, miközben egy izgatott mosollyal odalépett hozzám.
-Nem rossz - vontam meg a vállam unottan, mire a fiú játékosan meglökött.
-Tudom hogy tetszett. Úgy néztél rám egész végig, mintha megjelent volna előtted Isten - hajolt közelebb, annyira, hogy már az arcomon éreztem ahogy levegőt vesz.
-Jó, talán élveztem egy kicsit - nevettem fel halkan, a következő dolog pedig amire feleszméltem, hogy Lance ajkai az enyémen vannak.
El kell ismernem ez a csók sokkal jobb volt, mint a hetekkel ezelőtti félénk próbálkozásom, főleg hogy tudtam, ezt már Lance is akarja. Végül lassan szétváltunk egymástól, a fiú pedig egy elvarázsolt mosollyal pillantott rám.
-Eper íze van az ajkaidnak.
-Nem akartam hogy elhányd magad - döntöttem oldalra a fejem. Lance kuncogva megrázta a fejét, majd mélyen a szemembe nézett.
-Mond, nem akarsz feljönni a lakásomba?
-Miért is ne?

valami megszallhatot engem, mert sikerult idoben hoznom a fejezetet kivetelesen:D
amugy remelem elveztetek ezt az utolso wholesome reszt, mert hamarosan erkeznek a szaftos finale fejezetek, ahova sok dolgot tervezek muhaha
btw remelem nem ijedt meg senki a rajzomtol, csak gondoltam csinalok egy selfpromot az art accountomhoz instan, amit skelekatz neven talaltok meg ha erdekel💞