Neighbours

12.Fejezet

Lance

Ásítva fordultam át az oldalamon, kezemmel automatikusan egy másik testet keresve, de hiába. Értetlenül nyitottam ki az egyik szemem, csak hogy megbizonyosodjak, hogy Keith tényleg elment-e és nem csak leesett az ágyról. Viszont a földön nem feküdt senki, én pedig egyedül voltam a lakásban.
A nap már siettetően sütött be a redőnyöm résein, a szobában pedig elég nagy rendetlenség volt. Tegnap, mikor elindultam itthonról nem számítottam rá, hogy plusz egy fővel térek vissza, így még csak meg se próbáltam összepakolni.
Még egy utolsó lusta ásítással végül kikecmeregtem a takaróm alól, és a telefonomért nyúltam, amit este úgy látszik elfelejtettem feltenni töltőre. A képernyő tizenegy órát mutatott, ami nem lepett meg, hisz későn sikerült elaludnom, és amúgy se voltam korán kelő. Még gyorsan végignéztem az üzeneteimen (csak Pidge küldött valamit), majd megkerestem a töltőmet, és felraktam szegény telefont, aki elég jól teljesített átlagos képességéhez viszonyítva.
Miután felkaptam egy pólót a földről, és felhúztam lassan elkezdtem kibotorkálni a konyhába, hogy készítsek magamnak valami késői reggelit.
Viszont ahogy tányérért kutakodtam, észrevettem egy kis sárga cetlit a hűtőmre rakva, melyen az írás egyáltalán nem hasonlított az enyémhez. Hunyorogva próbáltam kisilabizálni a kacskaringós betűket, mire végre rájöttem mit is akart leírni az illető: Elvittem az egyik pólódat, majd írok - Keith.
Ekkor ugrott be végre ahogy még tegnap vacsora közben Keith megemlítette, hogy holnap délután találkozik az anyjával. Valószínűleg nagyon siethetett, mert még az egyik sisakot is itt hagyta, amit normális esetben sose bízott volna rám, azzal érvelve hogy tuti otthon felejtem.
Egy kicsit aggódtam a srácért a találkozó miatt, de bíztam benne, hogy meg tudja oldani a dolgot felnőtt módjára. Ráadásul már szinte dél volt, biztos hogy írni fog. Biztos.

■■■

Már vagy tizenöt óra lehetett, mikor eldöntöttem, hogy nem bírom ki. Az első néhány órában teljesen normálisnak találtam azt, hogy Keith nem írt még. Elvégre, vannak más dolgai is, és lehet elfelejtette amit ígért.
Viszont miután harmadszorra hívtam és nem vette fel, kezdtem beparázni. Egy idő után már koncentrálni se tudtam semmire, pedig pont a mai napot akartam tanulással tölteni. Végül néhány percnyi rágódás után eldöntöttem, hogy felveszek valami vállalható cuccot, és elmegyek Shiroékhoz.
Elvégre, Keith talán még bennem se bízott meg annyira, mint Shiroban, és ésszerű lett volna, ha hozzá megy, ha rosszul sül el a találkozó. Fel is hívhattam volna a férfit, de szerettem volna a saját szememmel megbizonyosodni arról, hogy Keith ott van e vagy sem. Ráadásul ha valami baj történt volna, egy hívásnyi időt se akartam elvesztegetni.
Így hát néhány perc múlva már az utcán futottam a legközelebbi metró megállóhoz, miközben magamban azt átkoztam, hogy sose tanultam meg autót vezetni. A város nyüzsgése ezúttal nagyon felidegesített, és legszívesebben mindenkire ráordítottam volna, aki elállta az utam, hogy menjen haza, pedig normális napokon imádtam ezt a sok embert. De végül egy véletlenül a cipőmre esett gyros, és néhány megálló után Shiroék lakása előtt találtam magam.
A nap halvány fénnyel sütött rá a nem rég felújított házra, a levegőben pedig érezni lehetett a közeledő eső illatát. Úgy látszott az időjárás sem akar pozitív maradni ma.
Idegesen futottam fel a bejárathoz vezető lépcsőn, majd vadul elkezdtem nyomkodni a kapucsengőt, bár tudtam, hogy ennek meg fogom fizetni még az árát. Ekkor viszont a csengőre szerelt hangszóróból végre megszólalt Adam dühös hangja.
-Ki az?
-Hé, szia Adam! Keith fent van? - tértem rögtön a lényegre, bár hiába siettem, a férfi eléggé lassan válaszolt.
-Tudtommal nincs... Shiro azt mondja, hogy az anyjával találkozik ma.
Csalódottan sóhajtottam, és a remény egy pillanatra teljesen elhagyta a testem. Erővel kellett visszahúznom, és még mielőtt Adam ott hagyott volna, gyors megszólaltam.
-Felmehetek?
-Persze... - A férfi hangja kissé bizonytalan volt, de ettől függetlenül néhány másodperc múlva a mellettem lévő ajtó rezegni kezdett, jelezve, hogy szabad a bejárás.
Hezitálás nélkül léptem be a lépcsőházba, majd kettesével szedve a lépcsőfokokat elindultam a második emeletre. Mire felértem, már a levegőt kapkodtam, és elhatároztam, hogy a következő hetekben eljárok majd futni. Esetleg még Keithet is bevonom. Sőt, talán még vívni is elmehetnénk a régi idők emlékére. De ehhez először is meg kellett tudnom hol van a fiú, és ha ehhez órákon át kell kopognom Shiroék ajtaján, én készen álltam.
Mielőtt viszont életre tudtam volna kelteni a tervem, Adam fáradt tekintettel kinyitotta az ajtót, és biccentett a fejével, hogy lépjek. A férfi melegítőnadrágban, és valami öreg bandás pólóban volt. Látszott, hogy nem számított vendégekre, és ahogy tekintetem megakadt a még mindig pizsamában laptopozó Shiron, rájöttem, hogy ő se.
-Bocsi, ha zavarok - vakartam meg a tarkóm zavartan, de Adam csak mosolyogva intett. Shiro viszont idegesnek látszott, és amint beljebb léptem lecsukta a laptopját.
-Történt valami Keithtel? - kérdezte, kertelés nélkül. Én egy percig kényelmetlenül álldogáltam a nappali közepén, azon gondolkozva, hogyan adjam elő a dolgot, majd végül felsóhajtottam.
-A lényeg, hogy reggel hagyott nekem egy üzenetet azzal, hogy az anyjával találkozik délelőtt, és majd ír. Viszont egészen mostanáig egy darab üzenetet nem kaptam tőle, ráadásul a telefonját se veszi fel - hadartam el a dolgot egy levegővel.
A két férfi meglepetten pislogott rám, és néhány másodpercig megszólalni se tudtak. 
-Jézus, remélem jól van - ült le végül Adam Shiro mellé, kezét bízhatóan a párja térdére helyezve.
-Ha nem mentek jól a dolgok, lehet megint olyan epizódja van - gondolkozott hangosan Shiro, miközben az ajkát harapdálta. Adam egyetértően bólintott, és úgy tűnt rajtam kívül mindketten tudják miről van szó.
-Milyen epizód? - húztam össze a szemöldököm.
-Nem lényeges... - rázta meg a  fejét Shiro. -A legjobb az lenne ha elmennél meglátogatni.
-Mintha ez nem jutott volna eddig az eszembe - forgattam meg a szemeim. -Nem tudom hol lakik.
-Oh, persze - nyúlt egy az asztalon lévő post-itért Shiro, és fel is firkantotta a címet. Rögtön lecsaptam a papír darabba, és még csak rá se pillantva elkezdtem az ajtó felé hátrálni.
-Köszi mindent, ha lesz valami hívlak titeket - intettem utoljára, és mielőtt a két férfi bármit  is mondhatott volna kirohantam a lépcsőházba.
Szinte ugrálva szaladtam le a lépcsőn, oda se figyelve a mögöttem kiabáló Adamre. A cetlit is csak akkor sikerült elolvasnom, mikor már az utcán futottam a metró felé. Viszont amint megakadt a szemem a betűkön, rögtön megálltam.
Egy ideig összezavarodva néztem a papírt, és azt hittem Shiro elírta a címet. De miután elég alaposan megvizsgáltam a karaktereket rájöttem, hogy az ajtószám eggyel kisebb az enyémnél.
Először nem igazán értettem a dolgot. Elvégre, ha Keith a szomszédom, elmondta volna, nem? Aztán hirtelen beugrottak a levelezgetések, hogy mennyiszer találtam ismerősnek az idegent, és valahogy sokkal elképzelhetőbbnek tűnt a dolog. Ráadásul nem úgy tűnt, mintha Keith tudott volna arról, hogy mellette élek.
Sóhajtva tettem zsebre a papírt, és elhatároztam, bármi is legyen az igazság, most csak arra fogok koncentrálni, hogy Keithet megtaláljam. Így hát újra futásnak eredtem, vissza a lakásomhoz, reménykedve, hogy ott megtalálom a fiút.
Tekintettel, hogy én ajánlottam neki, hogy találkozzon az anyjával, ha valami rosszul sült volna el ott, az az én hibám lett volna. Persze nem biztos, hogy emiatt vonult el, hisz ki tudja? Lehet csak meghalt a háziállata, vagy véget ért a kedvenc sorozata. De mégis, ez volt a legvalószínűbb dolog, bármennyire is nem akartam, hogy ez legyen az.
Keith már pont eleget szenvedett a családjával, és ha az a nő nem képes boldogságot hozni számára, akkor semmi értelme a jelenlétének, és tőlem akár el is ütheti egy teherautó. Nem akartam, hogy bárki is bántsa a srácot, főleg nem egy ilyen fontos személy, akinek igazából mellette kellett volna állnia egész életében. El se tudtam képzelni, milyen lehet leélni egy egész életet anya nélkül, főleg úgy hogy az enyém ennyire támogató volt bármibe is kezdtem bele.
Ahogy ezen gondolkoztam szinte észre se vettem, hogy a lakásom épülete előtt álltam. Az eső, ami néhány perce kezdőzhetett el lassan mosta át az utcát, én pedig örültem hogy sikerült hazaérnem, mert a farmerdzsekimen nem volt kapucni. Torkomban egy nagy gombóccal lépcsőztem fel tehát a másodikra, ahol most kivételesen nem a saját ajtóm előtt álltam meg.
Mély levegőt véve nyomtam le a csengőt, miközben a másik kezemen összekulcsolt ujjakkal reméltem hogy Keith épp ott ül bent, várva, hogy valaki megvigasztalja. De nem jött senki, hogy kinyissa a ajtót. Hiába nyomkodtam a csengőt, hiába hallottam a lakásban szóló visszhangját, a kilincs csak nem akart megmozdulni.
Csalódottan hátráltam egy lépést, és már épp azon voltam hogy átballagjak a saját ajtómhoz, mikor a lábtörlő alatt meg nem éreztem valami dudorodást. Értetlenül guggoltam le, és a kezemmel is megtapogattam a dolgot, ami tippre egy kulcs lehetett.
Bizonytalanul emeltem fel a szőnyeget, és valóban, ott csillogott egy kulcscsomó. Először nem is hittem el, mekkora szerencsém van, de miután már ott fogtam a kezemben a kincset, csak arra tudtam gondolni, hogy mi van, ha ezek nem is az ajtóhoz lévő kulcsok.
Hevesen verő szívvel kezdtem el kipróbálni az összeset, és egy túl hangosra sikeredett öröm kiáltással ünnepeltem, mikor az egyik ténylegesen kinyitotta előttem az ajtót. Gyors zsebre vágtam a szerzeményt, majd szinte berontottam az enyémhez hasonlító kis lakásba.
Az első dolog amit észrevettem a szokatlan rendetlenség volt. A nappaliban szétszórt ruhakupacok rengetegén kellett átkelnem, csak hogy kicsit körül tudjak nézni. Be kell vallanom, mikor beléptem, reménykedtem, hogy Keith itt fekszik majd a kanapén, laptopjával az ölében, de elég naiv remény volt ez. Egyedül a fiú ismerős illata vigasztalt valamennyire.
Kedvtelenül kezdtem körbe járni a lakást, amit habár normális esetben élveztem volna, most elég szomorúnak találtam. Minden arra emlékeztetett, hogy a fiú akárhol is van, nincs senki aki segíthetne neki.
Épp a konyhában néztem körül, mikor megakadt a tekintetem egy, a hűtőre ragasztott cetlin. Néhány elnyújtott szám volt ráírva, felé pedig Keith az anya szót firkantotta. Ezt óriási szerencsének tartottam, mert ha valaki tényleg tud segíteni rajtam, az valószínűleg az ember aki legutoljára látta. Remegő kézzel húztam elő a telefonom, és miután kisilabizáltam a számokat, már hívtam is a nőt, remélve, hogy tényleg ő veszi fel.
-Haló? - hallottam meg az ismerős hangot, mely elég bizonytalannak tűnt a fülemben.
-Ömm, elnézést, Lance McClain vagyok. Én vagyok az a srác hétvégéről, mikor...
-Emlékszek - szakított félbe a nő hidegen.
-Csak annyit akartam kérdezni, hogy nem tudja merre merre lehet Keith? - támaszkodtam neki a konyhapultnak.
-Nem tudom... a találkozás után elég feldúlt volt - sóhajtott fel.
-Mit mondott neki? - kérdeztem, összehúzott szemöldökkel.
-Én csak az igazságot. Most pedig ha megbocsátasz, van néhány fontosabb dolgom is - tette le a telefont a nő, anélkül hogy bármi hasznos információval szolgált volna nekem.
-Francba - suttogtam magamnak, és már épp azon voltam, hogy visszasüllyesszem a telefonom a zsebembe, mikor az megrezzent.
Kedvtelenül oldtam fel a képernyőt, és ekkor megláttam a nevet. Keith. Őrült módjára nyitottam meg az üzenetet, amiben csak egyetlen szó állt: Sajnálom.

56' emlekere, meg minden hoztam egy uj reszt, jej.
uh, most pedig van egy fontos kozlemenyem. mivel mar vagy 2 es fel honapja minden nap irom ezt a sztorit, ugy gondoltam veszek egy kis szunetet. nyugi, semmi extrara ne gondoljatok, max 1-2 hetrol van szo, raadasul meg szeretnek kitenni egy rovid fejezetet.
aztan pedig jon. a FINALE.