Neighbours

9.Fejezet

Keith

Egész békésen aludtam, Hunk ágya meglepően kényelmes volt. Viszont valamikor az éjszaka közepén sikerült felébrednem akaratom ellenére, és habár visszaaludtam volna a száraz torkom túlságosan zavart. Így végül arra a döntésre jutottam, hogy megpróbálok leosonni a konyhába, bár arról fogalmam se volt, hogy merre van a telefonom, a házban pedig korom sötét volt. Mégis, inkább ez, minthogy egész este forgolódjak.
Így hát óvatosan kimásztam Lance mellől, aki a párnáját ölelgetve aludt, egy halvány mosollyal az arcán. Kíváncsi lettem volna, hogy miről álmodik, de valószínűleg sose fogom megtudni. Sóhajtva felálltam, és átlépve a pótágyon kuporgó Hunkon elindultam a konyha felé.
A folyosókon barangolni elég egyszerű volt, viszont a lépcsőn lemenés felért volna egy kínzással. Kétszer túl nagyot léptem, és majdnem le bukfenceztem, mikor pedig leértem beleléptem valamibe, aminek a szúrós élétől okozott fájdalom miatt közel voltam ahhoz, hogy felkiáltsak. De végül szenvedéssel teli utam sikerrel járt, és valahogy ott találtam magam a konyhában, ahova a lazán lehúzott redőnyön át egy kevés fény is beszűrődött az utcáról.
Ásítva kisöpörtem egy zavaró tincset a szememből, majd kiszedtem az elmosott cuccok közül egy tiszta poharat. Már épp elkezdtem volna önteni magamnak a csapból egy kis vizet, amikor a semmiből lépések zaját hallottam meg. Összehúzott szemöldökkel emeltem fel a fejem, és levegőt visszatartva próbáltam rájönni, ki az illető, és hova tart.
Néhány feszült pillanat múlva viszont Lance dugta be a fejét a konyha ajtaján, és összeborzolt hajával körülnézett. Tekintete végül rajtam állapodott meg, és fáradtan intve belépett a helyiségbe.
Én csak megkönnyebbülten sóhajtottam, majd visszafordultam a mosogató felé, és végre kiöntöttem magamnak a jól kiérdemelt vizemet.
-Kaphatok én is? - szólalt meg hirtelen Lance mögülem.
-Nem, Lance, nem kaphatsz vizet - feleltem gúnyosan, miközben felé fordultam.
-Tudod hogy értem - dörzsölte meg a fiú a szemét. Halkan felkuncogtam majd elvettem még egy poharat, és töltöttem Lancenek is a csapvízből.
-Tessék - toltam a kezébe, ő pedig hálásan biccentett.
Csöndben döntöttük le a folyadékot, közben pedig egymással szemeztünk, ezzel átélve életem legintimebb vízivását.
-Nem és mesélted, hogy mi történt a bátyáddal - tettem le végül a poharat a mellettem lévő pultra.
-Minden jól ment. Legalábbis Marcus már nem haragszik rám - vonta meg a vállát Lance unottan, de láttam rajta, hogy valójában mennyire örül a dolognak.
-Az jó - mosolyogtam rá, mire a fiú egy lépéssel közelebb jött hozzám.
-Nélküled tuti nem lett volna meg a bátorságom - pillantott rám hálásan, én pedig hirtelen nem is tudtam mit kéne tennem ezzel a nézéssel.
-Izé... szerintem ment volna idővel - válaszoltam végül feszülten.
-Tipikus - forgatta meg a szemét Lance. - De csak hogy tudd, most már tartozok neked.
-Szóval van egy kívánságom? - húztam fel az egyik szemöldököm.
-Így is nevezhetjük.
-És kérhetek bármit?
Lance hezitált egy pillanatig, valószínűleg azon gondolkozva, hogy mik lehetnek majd a következményei annak, ha nem szab szabályokat. Végül viszont elvigyorodott, és magabiztosan biccentett. Nem igazán tudtam, hogy mire is számított a kérésemmel kapcsolatban, de egész biztos nem arra, amire én akartam kihasználni a lehetőségem.
-Akkor holnap a veletek ebédelek - döntöttem, izgatottan várva a fiú reakcióját. Lance először csak meglepetten pislogott rám, majd idegesen felnevetett.
-Mármint velem és Hunkkal?  - kérdezte, pedig tudta mi lesz a válaszom.
-Nem, a családoddal - pillantottam rá, egy elégedett mosollyal az arcomon.
-És ez neked miért jó? - rázta meg a fejét a fiú kétségbeesetten.
-Jöhet Hunk is - vontam meg a vállam, de Lancenek ez se volt elég.
-Akkor miért nem itt eszünk?
-Az miben más is más, mint a te szüleid?
Ez volt a kegyelemdöfés, Lance ezután már nem tudott feljönni semmi jó érveléssel, csak idegesen motyogott magában.
-Nem erre gondoltam a bárminél - duzzogott, hátradőlve a konyhapultnak.  -
Bocs, legközelebb inkább azt kérem, hogy vedd le pólód - nevettem fel, majd biztatóan megveregetve a vállát, elindultam a lépcső felé. Akkor még bele se gondoltam, hogy ilyen rohadt korán nem kéne dönteseket hoznom.