Neighbours

5.Fejezet

Keith

Ahhoz képest, hogy Lance csak idegesen lengette a kezében lévő kilincset, arról hadoválva, hogyan juthatnánk le, én elég nyugodt voltam. Lehet a buliban lecsúszó néhány pohár sör tette, vagy csak egyszerűen nem érdekelt annyira a dolog. Elvégre, azért jöttünk fel, hogy kettesben legyünk, nem?
Mégis, egy kicsit azért zavarnia kellett volna. Mármint nem annyira, mint Lance-t, aki úgy adta elő a dolgot, mintha odalent megjelent volna Jézus, ingyen bort osztogatva, de legalább egy picit.
-Tuti vannak lent az udvaron, nem? Lekiabálhatnánk - lépett gyors az erkélyhez a fiú, és nem úgy látszott, mintha meg akarna nyugodni mostanában. Sose láttam még ennyire kiakadni valamin, és kezdett kissé idegesíteni az idióta terveivel.
-Allura bezárta a kertbe vezető ajtókat, nehogy valaki behányjon a medencébe, vagy lehugyozza az apja pázsitját - sóhajtottam unottan. A saját káromon kellett ezt megtapasztalnom, mert mire a lány elmondta nekem ezt az információt az összes ajtót megpróbáltam kinyitni, csakhogy végre szívjak egy kis friss levegőt. Akárhogy is, Lancnek ennyi sem volt elég ahhoz, hogy végre leüljön.
-És ha betörjük az üveget? - mutatott az ajtó apró üvegrészére, amin csak akkor fértünk volna át, ha olimpikon tornászok lettünk volna.
-Lance, minek? Úgyis beszélgetni akartunk - néztem fáradtan a fiúra, aki egy pillanatig tág szemekkel mért végig engem. -Majd kitaláljuk a dolgokat utána - vontam meg a vállam, és halványan rámosolyogtam, hátha ez meghatja a szívét.
Lance végül megadóan sóhajtott egyet, és letépve magáról a köpenyét leterítette a földre szőnyeg gyanánt. Lassan ült le, valószínűleg a jelmeze miatt, és még azután is mozgolódott. Én csak lazán lehuppantam, majd miután megbizonyosodtam, hogy a padló nem lehetetlenül kényelmetlen hátra dőltem.
Egy ideig némán ültünk, és hallgattuk az alattunk zajló buli hangfoszlányait, miközben felettünk az ég teljes sötétséggel nézett le ránk. Habár beszélgetésről volt szó, én teljesen rendben lettem volna ezzel a kényelmes csenddel is, de Lance szokás szerint nem bírta ki sokáig szavak nélkül.
-Tényleg nem láttál egy Gyűrűk ura filmet se? - pillantott hátra, és hallottam a hangjában az őszinte meglepettséget és megvetést. Először nem igazán értettem, hogy ez a téma hogyan jött ide, de aztán leesett, hogy valószínűleg a filmek egyik szereplőjének öltözhetett be. 
-Tényleg nem - válaszoltam szórakozottan végül.
-Mi lesz a következő? Nem néztél Harry Pottert? Star Wars-t? Indiana Jones-t?? - rázta meg a fejét a fiú teljes kétségbeeséssel, ami miatt muszáj volt felnevetnem.
-Szerinted kihagynám a fiatal Harrison Fordot?
Lance összehúzott szemöldökkel, és gondolkodó arckifejezéssel tekintett vissza rám.
-Oh, nem is tudtam hogy te... - Itt félbehagyta a mondatot, és hagyta hogy én fejezzem be.
-Meleg vagyok?
-Igen - bólintott, mire csak megvontam a vállam.
-Gondoltam, várok míg rákérdezel.
Lance enyhén megdöntötte a fejét, és úgy figyelt engem, minta a nézésével beláthatna a fejembe. Azt hittem, arra készül, hogy mondjon valamit, de kivételesen csendben maradt. Én viszont már belejöttem a beszélgetésbe, így nem akartam félbehagyni a dolgot.
-Ha már itt tartunk. Én azt nem tudtam, hogy bejön neked Allura - pillantottam a fiú szemébe. Lance fején hirtelen a vörös egy halvány árnyalata jelent meg, és idegesen elkapta a tekintetét.
-Nem erről van szó. Csak tetszett. Régen - hadarta, de az arca sokkal többet árult el, mint a szavai.
-Persze - forgattam meg a szemeimet játékosan, mire Lance hevesen tiltakozni kezdett. -Esküszöm! És amúgy is, van barátja, szóval kit érdekel, hogy mit érzek iránta.
A fiú hangja olyan keserédes volt, hogy muszáj volt megsajnálnom egy kicsit. Viszont mélyen legbelül, egy olyan részem amire nem voltam büszke, örült, hogy a lány Lotorral járt. Habár magam se voltam tisztában, miért is.
-Lance, ez nem így működik - néztem rá, egy szomorkás mosollyal.
-Tök mindegy. Miért rólam beszélünk? Biztos neked is bejön valami lerobbant motoros srác - nevetett fel erőltetetten, a csizmáját piszkálgatva, még véletlenül se rám pillantva.
-Nem, jelenleg az iskolára koncentrálok, meg ilyesmi.
Habár ez igaz volt, egy pillanatra beugrott az ismeretlen szomszéd srác, akivel még mindig nem sikerült találkoznom. Egyedül az elnyomott nevetésével, és a szörnyű zenei ízlésével ismerkedtem meg eddig, de már voltak ötleteim a bemutatkozásra. Már csak a bátorságot kellett összegyűjtenem, hogy átkopogjak.
-Azt hittem izgalmasabb életed van - sóhajtott fel Lance, arcát a sötét ég felé fordítva.
-Bocs, hogy ki kell ábrándítsalak. Középiskolában se voltam igazán az események központjában.
A fiú megadóan elmosolyodott, majd hátrébb húzódott, és lefeküdt mellém. Keze akaratlanul is hozzá ért az enyémhez, és meglepődötten állapítottam meg milyen meleg is a bőre.
-Biztos lefoglalt, hogy rejtélyes és menő legyél - fordította felém a fejét, és abban a pillanatban ijesztően kevés volt a távolság közöttük. Szinte éreztem a leheletét a bőrömön.
-Még nem kértem elnézést azért, mert elfelejtettelek, ugye? - nevettem fel halkan, és reméltem nem hallatszódik a hangomban a zavartság, amit Lance közelsége okozott.
-Nem, de nem számít. Én se emlékszek már a fele emberre a suliból - itt egy szomorkás mosoly ült ki az arcára - Így legalább a pletykákat is elfelejtetted.
Nem értettem mire céloz, de mire rákérdezhettem volna, a fiú hirtelen felpattant, és izgatottan rám tekintett.
-Van egy ötletem! -  kiáltotta vidáman, és a kezét nyújtva felsegített a földről.
-Igen? - mértem végig kételkedve.
-A medence! Alluráék nem engedték le. Innen pont bele tudnánk ugrani, és még csak meg se sérülnék - lépett az erkély korlátjához, csillogó szemeivel pedig a távolságot mérte le éppen.
Lassan és bizonytalanul én is odaléptem mellé, de ahogy lepillantottam, rögtön elvesztettem a reményem Lance tervében. Habár tényleg nem lett volna nehéz leugrani, sose próbáltam még a medence szélénél magasabb helyről vízbe vetni magam, és tuti, hogy nem így akartam kipróbálni
-Felejtsd el. Én nem fogok ugrani - jelentettem ki, elhátrálva a korláttól. Lance viszont máris elkezdett átmászni rajta, mintha nem is hallott volna az előbb.
-Lance, nemár - nyúltam a fiú után, de ő egy gyengéd mozdulattal lerázta a kezem a karjáról.
-Nyuszi vagy, Kogane? - pillantott rám, egy kihívó mosollyal.
-Nem érdekelnek a Vissza a jövőbe utalásaid, nem megyek - fontam keresztbe a kezem tiltakozóan, mire Lance csak felnevetett. Tudtam milyen játékot próbált játszani velem, de nem állt módomban levetni magam abba a medencébe
-Akkor egyedül maradsz fent az éjszakára - vonta meg a vállát közönyösen, a reakciómat figyelve.
-Vagy akár feljöhetnél kinyitni az ajtót - javasoltam a dolgot idegesen.
-Mert ha nem? - vonta fel a szemöldökét, és most legszívesebben én magam löktem volna le az erkélyről. Viszont bármennyire nem akartam beismerni, kezdtem kicsit megijedni. Simán el tudtam képzelni Lanceről, hogy csak itt hagy, egész estére.
-Ha leugrok veled, akkor meg kell hogy hívj egy hamburgerre, vagy valami - eresztettem le a kezeimet, feszülten várva a fiú válaszára.
-Nekem őszintén nem számít, hogy ugrasz-e vagy sem... - kezdett bele, kifejezéstelen arccal - De miért is ne.
Megkönnyebbülten sóhajtottam, majd tettem egy bizonytalan lépést a korlát felé. Lance biztatóan bólintott, én pedig lassan átlendítettem a lábam a korlát felettem. Észre se vettem, de már félig a külső oldalon voltam, ez pedig kissé megrémített. Ettől függetlenül folytattam a mozdulat sort, és óvatosan áttettem a másik lábamat is. Ekkor már teljesen kint voltam, és egyedül a kezem akadályozott meg attól, hogy leessek.
Fejemet Lance felé fordítottam, aki úgy nézett vissza rám, mintha a világ legtermészetesebb dolgát csináltuk volna. Én viszont nem így voltam vele, és ahogy lepillantottam az alattam elterülő kertre, kezdtem beparázni. Éreztem, ahogy a hideg izzadság lefolyik a homlokomról, és a föld pedig mintha minden egyes a korláton eltöltött másodperccel távolabb került volna tőlem.
Ekkor viszont egy kéz melegségét éreztem meg a sajátomon. Ujjai gyengéden megszorították a kezem, és nem is kellett oldalra néznem, hogy tudjam tulajdonosa  épp azzal a bizonyos ösztönző mosolyával figyelt engem.
-Visszaszámolsz? - kérdezte lágyan, mire csak gyorsan bólintottam.
-Egy. - Lance felőli kezemmel eleresztettem a korlátot, és hagytam, hogy az ujjaink egymásba kulcsolódjanak.
-Kettő. - Vettem egy mély levegőt, és éreztem ahogy a hűvös éjszakai levegő eltönti a tüdőmet. Ez egészen nyugtató hatással járt, és már nem is éreztem annyira idegesnek magam.
-Három. - Még utoljára Lancre pillantottam, majd szinte egyszerre előreléptünk a semmibe.
Meg kell mondjam, hogy amennyire féltem előtte, annyira volt varázslatos, és felpörgető a levegőben szállni. Hirtelen olyan szabadnak éreztem magam, mint még sose, és nem is akartam még egy jó ideig leérni a vízbe. Viszont néhány másodperc múlva ez is megtörtént. Valóban nem fájt az érkezés, de a lábamat így is beütöttem kissé a medence aljába, a víz pedig teljesen felment az orromba. De őszintén, még vagy ezerszer leugrottam volna, ha nem néztek volna hülyének a buliban lévő emberek.
Egy kicsit még lebegtem a néma, nyugodt sötétségben ezután, majd egy hirtelen mozdulattal kidugtam a fejem, miközben akaratlanul is prüszkölni kezdtem. Lance ekkor már ott állt előttem,és (valószínűleg hozzám hasonlóan) szörnyen nézett ki. A víz nem csak összeborzolta a haját, de még be is göndörített néhány tincset. A fiú mégse foglalkozott ezzel, csak nevetett, hátradobott fejjel, csukott szemmel, és nagyra nyitott szájjal. Ahogy őt néztem belőlem is akaratlanul előtört a nevetés, így hát még percekig ott álltunk a hideg vízben, miközben nem tudtuk abbahagyni a röhögést.
A fiú végül egy széles vigyorral az arcán rám nézett, olyan tekintettel, amit nem tudtam hova tenni. Abban viszont biztos voltam, hogy nagyon élveztem. És nem csak ezt, az egész pillanatot. Olyan tökéletes volt, és habár tudtam, hogy lehetetlen, azt kívántam, bár sose érne véget. Viszont azt tudtam, hogyan hosszabbíthatnám meg.
Nem lett volna nehéz, csak néhány mozdulat, mégis féltem tőle. Talán jobban is mint az előbbi ugrástól. De ahogy belegondoltam, miből maradtam volna ki, ha ott maradok fent egyedül, összeszorult a gyomrom, a testem pedig szinte magától cselekedni kezdett.
Lassan előrébb lebegtem, közelebb kerülve a fiúhoz, aki még mindig azokkal a csillogó szemeivel bámult. Kezemmel átszántottam a nedves haján, majd a tarkójánál megálltam, és gyengéden közelebb húztam. A szívem egyre hevesebben vert, de nem álltam le. 
Ajkaink először csak súrolták egymást, és már vártam, hogy Lance elfordítsa a fejét, de e helyett csak közelebb jött, és megtette a végső mozdulatot. Ez egy kicsit meglepett, de ki voltam én, hogy ítélkezzek, így hát teljesen átadtam magam a csóknak. A fiú meglepően óvatos volt, nem mintha ez zavart volna. Nem akartam semmit se ráerőltetni, ajkaim az ő ritmusára táncoltak, figyelve mindegy egyes rezdülésére és levegővételére. Ha a többiben nem, ebben a táncban jó voltam.
Nem tudom meddig tarthatott, mert az időérzékem közben teljesen elvesztettem, ahogy minden normális gondolatot is. Csak akkor nyitottam ki a szemeimet, amikor Lance egy hirtelen mozdulattal hátraúszott, arcán megilletődöttséggel, mintha maga se tudta volna, mi is történt volna az előbb. Ajkai még mindig enyhén szét voltak tárva, és csak mélyeket lélegezve pislogott rám.
-Lance... - léptem közelebb, de mire be tudtam volna fejezni a mondatom, valaki bevágta az egyik üvegajtót, elég nagy erővel. Ijedten pillantottam fel a medence szélére, ahol Allura álldogált csípőre tett kézzel, és dühös arckifejezéssel.
-Ti meg mi az istent csináltok idekint? És egyáltalán hogy jutottak ki?? - kiáltott ránk, és habár ijesztőnek kellett volna találnom nem tudtam nem észrevenni a hanyagul felvett ruháit.
-Mi csak... - fordult meg Lance, idegesen.
-Fent ragadtunk az erkélyen, és úgy gondoltam az egyetlen esélyünk a lejutásra, ha leugrunk - vontam meg a vállam lazán, megelőzve Lance-t. A fiú értetlenül fordult hátra, de én nem is figyeltem rá. 
-Keith, ne már! Mi van ha félreugrotok? Vagy ha valamelyikőtök behány közben a medencébe? - harapott a lány az ajkába, és aggódva pillantott hol rám, hol Lancre.
-A lényeg hogy itt vagyunk, nem? - nevettem fel erőltettetetten, de Allura nem úgy látszott, mint aki meg akar enyhülni.
-Legközelebb tuti nem hívlak meg a bulimba titeket - rázta meg a fejét végül, ajkán egy halovány mosollyal.

■■■

Az incidens után már nem igazán volt kedvem ott maradni Alluráéknál, főleg, hogy Lance feltűnően kerülni kezdett. Akármikor közel kerültem hozzá, felszívódott a tömegben. Ezt egészen addig folytatta, míg végül annyira fel nem cseszett, hogy ott hagytam az egész helyet, és hazabuszoztam.
Reggel óta Shiroéknál lógtam, így még a motorom se volt itt, pedig szívesen elindultam volna egy éjszakai kirándulásra. Az mindig kitisztított a fejem. Bár ma este a busz se volt szörnyű. Csak néhány fiatal ült az én járatomon, és ők se beszélgettek, csak az üvegnek dőlve néztek ki a fejükből (hozzám hasonlóan).
Mire hazaértem, alig bírtam nyitva tartani a szemeimet. Lehajtott fejjel ballagtam fel a lépcsőkön, és vagy öt percig szerencsétlenkedtem a kulcsaimmal, de sikerült bejutnom. Ahogy viszont lassan kinyitottam az ajtót, észrevettem valamit a földön heverve. Egy ideig összehúzott szemekkel vizsgálgattam, végül egy nyögéssel leguggoltam, és a felvettem a kezembe.
Egy egyszerű papírcetli volt, hanyagul összehajtva. Érdeklődve nyitottam ki, és olvastam el a rövid, kusza betűkkel írt üzenetet:
Remélem nem zavarlak a gyakorlásommal. Ha mégis, akkor bocsi.
Halkan kuncogni kezdtem, majd gyors kerestem egy tollat, és az üzenet alá firkantottam a válaszom:
Jobb mint az alsó szomszédom szappanoperája. Szóval folytasd csak.
Összehajtottam a papírt, majd átszaladtam a szomszédom bejáratához, és becsúsztattam az ajtaja alatt. Egy bohókás mosollyal álltam fel, és egy kicsit idiótán éreztem magam. De az éjszaka után, asszem ez volt a legnormálisabb dolog, ami történt velem.

visszatertem egy uj resszel, amiben mar tenyleg tortenik nehany izgalmas dolog.
amugy a kovetkezo reszt meg megprobalom idobe hozni, de azutan a suli miatt nem biztos, hogy tudom tartani a tempot, szoval is elore bocsi.