Neighbours

15.Fejezet

Keith

A nulladik nap teljesen normálisan telt. Miután Lanceszel hazaértünk, a fiú felkísért a lakásomba, rá se kérdezve, hogy mit keresek a szomszédjában, és leültetett a kanapéra, rám dobva egy takarót. Ahogy láttam, még a rendetlenség se érdekelte, amik még a randik előtti készülődésemből maradtak itt. Csak besétált a konyhába, elővett néhány edényt és zöldséget, és elkezdett levest készíteni, miközben én a plédbe bugyolálva figyeltem. Még az MCR egyik albumát is berakta, pedig nem is szerette.
Miután végzett, és közösen megettük a húslevesét idióta témákról beszélgetve, Lance szó szerint beparancsolt az ágyamba, habár még csak hat fele járhatott. Habár örültem volna, ha a marad, a fiú azt mondta, jobb ha inkább egyedül alszok, és elment. De még ez se zavart, mert nem bírtam elég hálás lenni a kedvességéért, és a türelméért.
Legalábbis így éreztem este, mert azt hittem, a dolognak itt vége szakad. Ha bárki azt mondja, hogy a következő nap Lance egy adag friss croissanttal, és egy pohár kávéval fog köszönteni, egész biztos nem hiszek neki. A srác mégis ott volt, és nem akart távozni. Egész délelőtt nálam lógott, viszont ahogy észrevettem, nem volt inditatása arra, hogy komolyabb témákról is beszéljünk, mint a kedvenc kölyökkori rajzfilmem.
Mármint nyilván én kértem meg erre, de arra gondoltam, hogy úgyis felhozza. Talán szerettem volna is hogy felhozza, mert magamtól nem igazán ment, egy igazán egyszerű okból kifolyólag: a fejem kész zűrzavar volt.
A szálak teljesen összegabalyodtak, és hiába próbáltam szép lassan kibogozni a csomót, mindig ugyanott lyukadtam ki. A miért ami tegnap még olyan világosan égett a fejemben most elhomályosult és értelmét vesztette. Abban se voltam biztos, hogy tényleg meg akartam tenni a dolgot, vagy csak egy hirtelen érzelemkicsapódás okozta, amit az anyám és a szarságai okoztak. A lényeg az volt, hogy magamtól képtelen voltam rájönni mi zajlik a fejemben, és nagyon jól esett volna kibeszélni, bármennyire is ígérkezett nehéznek.
Így tehát délután, tanulás közben feldobtam az ötletet Lancenek, hogy menjünk el valahova inni egy kávét, amit a fiú kissé furcsállt, de azért igent mondott. Az egyetlen feltétele az volt, hogy ne motorral menjünk, mert tegnap épp eleget szenvedett vele. Persze erre nem tudtam nemet mondani, így hamarosan már a metrón ültünk egymás mellett, a Voltron irányába. A fiú szentül állította, hogy isteni a kávéjuk, bár én inkább abban nem voltam biztos, hogy nyitva lesz-e.
De meglepettségemre a bár ott állt a szokott helyén, egy kitartóan villogó nyitva táblával az ablakában. Fura volt belegondolni, hogy néhány hete még csak két régi ismerősként jöttünk ide, most pedig itt álltunk, tele közös emlékekkel, amik habár nem mindig voltak kellemesek, de ott voltak.
-Kit vett rá Coran, hogy vasárnap délután dolgozzon itt? - kérdeztem értetlenül, miközben lesétáltunk a rövid lépcsőn, ami a helyre vezetett.
-Senkit, ő szokott lejárni, ha kedve van. A lakása itt van pont felette - magyarázta Lance. - Szóval néha nyitva tart.
-És ezt hogy írta ki a táblára? - ráztam meg a fejem mosolyogva. Lancet nem érte váratlanul a kérdésem, és rögtön rá is mutatott az ajtón lévő kis táblára, amin a vasárnap mellé tényleg annyi volt csak írva, hogy néha.
-Jézus - nevettem fel, miközben besétáltunk a bárba, felhívva a figyelmet magunkra a bent lévő két embernek, akik közül az egyik Coran volt, a másik pedig egy középkorú férfi, aki épp a bárossal beszélgetett.
-Szerinted lesz hely? - suttogott a fülembe Lance, tettetett kétségbeeséssel szétnézve.
-Ott a sarokban mintha még pont lenne - álltam lábujjhegyre, rámutatva az egyik boxra.
-Jó szemed van - kuncogott a srác, majd elindult leülni. Én még egy pillanatra körülnéztem, de mivel nem volt semmi szokatlan a helyen, Lance nyomába szegődtem, és lehuppantam a kényelmes bőr ülőhelyre.
-Akkor neked csak egy kávé lesz? - vette kezébe a fiú az itallapot.
-Asszem - bólintottam bizonytalanul.
-Miért, valami mást akarsz? - tette le a kis könyvecskét Lance, de én csak megráztam a fejem.
-Nem, jó lesz. De szerintem menj el kikérni - dőltem hátra, Lance pedig helyeselően biccentett, és elindult a pult felé.
Igazából kimentem volna én is, de per pillanat nagyon szükségem volt egy kis időre, hogy összeszedjem a gondolataimat. Ez az egész beszélgetés dolog a fejemben teljesen jó ötletnek tűnt, de most hogy tényleg ott voltam, és bele kellett kezdenem valamibe összezavarodtam. Olyan kusza volt minden, hogy azt se tudtam, mit kéne mondanom Lancenek, aki ahogy láttam, már visszafele sétált egy teljesen felhőtlen mosollyal az arcán. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy tényleg fogalma sincs arról miért vagyunk itt, vagy csak nagyon jól titkolja az érzelmeit.
-Megrendeltem - jelentette ki, ahogy leült velem szemben.
-Az jó. Izé, Lance... beszélhetnénk? - nyögtem ki végül az első szavakat, remélve, hogy ezután már csak könnyebb lesz.
-Persze, miről? - kérdezte a srác teljesen ártatlanul, miközben abból a mogyoróból eszegetett, amit a pulton lévő tálból hozott el.
-Igazából a tegnapról akarok, csak nem tudom hol kezdjem - nevettem fel idegesen, Lance pedig rögtön abbahagyta az evést. Észre kellett vennem, hogy akárhányszor kezdtünk bele valami komoly témába, a fiú a figyelmét mindig ezzel fejezte ki. Ezen muszáj volt elmosolyodtam, de csak pillanatra, mert tudtam, hogy most nem a vidám pillanatok miatt jöttem.
-Remélem tudod, hogy nekem tényleg mindent elmondhatsz Keith - dőlt hátra a székén a srác, kék szemével a lelkembe nézve.
-Tudom, bár nem értem, hogy miért vagy ilyen... kedves.
-Hé, ha már együtt vagyunk, akkor ez a legkevesebb - vonta meg a vállát, teljesen természetesen. Én viszont fennakadtam egy egyszerű szón, amit Lance úgy látszott észre se vett.
-Együtt vagyunk? - suttogtam, ízlelgetve a szavakat. A fiú csak ekkor jött rá, mit is mondott ki, arca pedig rögtön vörösbe borult.
Viszont még mielőtt bármi baromsággal elrontotta volna szavait gyors megelőztem.
-Örülök.
Lance megrökönyödve nézett rám, és bár próbálta kinyitni a száját, nem jött ki egy szó se rajta. Végül csak egy kézmozdulattal jelezte, hogy nyugodtan folytassam csak azt, amibe belekezdtem.
-Szóval... bocsánat ha néha olyan lesz mintha inkább magamhoz beszélnék, vagy érthetetlen leszek csak... nem igazán szedtem még össze a gondolataimat - sóhajtottam fel, és habár nem igazán voltam biztos, hogy mibe is, belekezdtem. - Jobb ha tudod, hogy mindig is érzékeny gyerek voltam. Főleg ha a szüleimről volt szó. Már általánosban is voltak balhéim, és habár próbálom titkolni, még mindig rosszul érint a téma. Így iszonyat ideges voltam amikor anyámmal találkoztam tegnap, mert volt egy sejtésem, hogy amiket mondani fog, nem fog tetszeni nekem. És így is lett: kiderült, hogy miután otthagyott minket apával egész egyszerűen alapított egy új családot. Tudtad, hogy még féltestvéreim is vannak? Olyan, mintha teljesen elfelejtett volna engem, és apát...
Lance próbált minél kevesebb érzelmet kimutatni, de lehetetlen lett volna nem észrevenni a döbbenetet az arcán. De még nem tartottam a történetem végénél.
-Én... teljesen kiborultam amikor ezt mondta. Azt se tudtam mit csinálok, csak el akartam tűnni onnan, minél messzebb tőle, és ekkor eszembe jutott a nyaralónk. Így fogtam magam, és elindultam. Igazából fogalmam se volt, hogy mit akarok, el se gondolkoztam a következményeken, csak lerohantam a tóhoz, és mire feleszméltem már ott úsztam befelé, tele azokkal a gondolatokkal a fejemben, amiket a mindennapokban próbálok eltemetni. És ahogy mindez egyszerre tört ki belőlem, elfedtek előlem minden pozitív érzést. Nem láttam semmit, csak sötétet bármerre néztem. Az egész annyira gyorsan zajlott le a fejemben... és akkor eszembe jutott - itt muszáj volt szünetet tartanom, Lance közben pedig egyre közelebb hajolva hallgatta a szavaimat. Nem igazán tudtam, hogy mire gondolt abban a pillanatban az utolsó gondolatomról, de egészen biztos nem volt köze a valósághoz. -Eszembe jutott... hogy ott hagytam a sisakot nálad. Pedig te tuti elhagynád, és nem ápolnád jól... muszáj volt visszajönnöm.
A fiú egy másodpercig hitetlenül nézett, és nem volt képes eldönteni, hogy vicceltem-e az előbb. Igazából elég mókás volt figyelni ahogy magában viaskodik azon, hogy mit csináljon, és végül muszáj volt halkan felkuncognom rajta. Ekkor már Lance is elmosolyodott, de csak halványan, miközben engem figyelt szemeivel, kivehetetlen tekintettel. 
Coran pont ekkor lépett oda hozzánk, egy csésze kávéval, és egy melegszendviccsel a kezében.
-Kösz Coran! - mosolyodott el Lance, de a vigyora inkább a szendvics felé irányult.
-Szívesen. Amúgy azon gondolkoztam, hogy nyithatnék egy párkereső vállalkozást - simított végig a bajszán az öreg.
-Miért is? - pillantottam fel gúnyosan rá, miközben belekortyoltam a kávémba, ami tényleg olyan finom volt, mint amilyennek Lance leírta.
-Titeket is tök jól összehoztalak.
-Már bocs Coran, de semmi közöd nem volt ehhez - mutatott rám és magára Lance, még mielőtt belekezdett volna a kajájába.
-Ha én nem szervezem meg azt a bulit, most egészen biztosan nem ülnétek itt - ellenkezett Coran, és úgy látszott, nagyon erősen kapaszkodik a gondolataiba.
-Akkor egy másik bulin ismerkedtünk volna meg - vontam meg a vállam, bár lehet, inkább igazat kellett volna adnom a férfinak, hátha akkor békén hagy minket.
-Egy másik bulin, mi? - húzta össze a szemöldökét Coran, mintha valami nagyon sértőt mondtam volna az imént.
-Tudod mit, Coran? Igazad van. Nem iszunk meg erre valamit? - tette le szendvicsét Lance.
-Na, ez a beszéd! Hozok valamit, és a ház állja! - sietett el Coran izgatottan, kettesbe hagyva minket.
-Sokat kell még tanulnod, ifjú padavan - vigyorodott el Lance, de ezután újra elkomorult az arca. -Amúgy... amiket mondtál az előbb. Nem fogok hazudni, jó? Fogalmam sincs per pillanat, hogy mit kéne csinálnunk, hogy megoldjuk mind ezt. De bármi is az, én végig itt leszek melletted, szóval még csak egy másodpercre se hidd, hogy egyedül vagy ebben. Rendben?
A fiú szavai egy pillanatra szótlanul hagytak. Csak nyers csodálattal néztem őt, és az elszántságot a szemében. Hirtelen eltűnt minden kétség és félelem az életemből, csak mi maradtunk, én pedig teljesen biztos voltam abban, hogy tényleg minden rendben lesz.