Neighbours

3.Fejezet

Keith

Már negyedórája állhattam az egyetem főépülete előtt, mikor megpillantottam Lance-t gyors tempóban kocogni felém. A vállán lógó táskája össze-vissza lengedezett, és látszólag be se volt cipzározva, a fején lévő baseball sapkát pedig az egyik kezével biztosította. Mire végre odaért, egy gyors biccentéssel köszönt nekem, és leült a mellettem lévő padra, ahol aztán csak lihegve nézelődött.
-Késtél - állapítottam meg a dolgot, habár látni lehetett, hogy ezt a fiú is tudja.
-Bocs, de nagyon durva dolog történt idefele jövet! - pillantott fel, meglepően komoly arckifejezéssel - Sétáltam az utcán, és egy öreg néninek hirtelen ellopták a táskáját előttem, és...
-Lekésted a buszod - fontam keresztbe a karom, egy halvány mosollyal az arcomon.
-És ha igen? - dőlt hátra bosszúsan, a válltáskáját piszkálgatva.
-Kezdhetted volna ezzel is - vontam meg a vállam, de mivel a fiú nem válaszolt, felajánlottam, hogy induljunk el. Erre már ő is felállt, és kissé lomha mozdulatokkal elindult a metró felé. Én csak mosolyogva megráztam a fejem, majd néhány gyors lépéssel beértem őt, így együtt sétáltunk át a kampuszon, a megálló felé.
Nem sokat beszélgettünk út közben, pedig láttam ahogy Lance egyfolytában azon gondolkozik, hogy milyen témát hozzon fel. Ha nagyon akartam volna, én is tudtam volna mondani valamit, de jelenleg nem igazán volt kedvem, és viccesebb is volt nézni, ahogy a fiú magában szenved. Végül az utolsó megálló végén már majdnem megszólaltam, de Lance érdekes módon beelőzött vele.
-Mindig is szerettem volna egy rendes motort - kezdett el mesélni, miközben kiléptünk a metróból, és elindultunk felfelé a lépcsőn.
-És mi tartott vissza? - kérdeztem szórakozottan.
-Semmi. Letettem a vizsgát kis motorokra. De az anyám sose engedte, hogy nagy motorokra is letegyem, szóval csak egy kis, kék robogóm van - fordult vissza nevetve, a hátulról rásütő nap pedig angyali fényben világította meg. Vagyis... maga a kompozíció jó volt.
-Akkor miért nem azzal jöttél? - léptem ki utána az utcára, ahonnan már látni lehetett a Balmera körvonalait.
-Otthon van. Tudod, nem igazén illik bele az imidzsembe - sóhajtott drámaian. Még mindig nem fordult meg, hátrafelé lépkedve haladt, a szembe jövő emberek bosszúságára.
-Szerintem pedig pont illene hozzád, - ellenkeztem - de egy nagy motornál mindenképp jobban.
Lance csak megvonta a vállát, és végre menetirányba fordult. Néhány perc múlva már a motorom mellett álltunk, amit tényleg nem raboltak el, csak egy bírságot tettek rá. Végül is, történhetett volna rosszabb dolog, mint ez.
-Nem is tudtam, hogy ide kell parkolójegy - tettem el a csomagot, fejemet ide-oda forgatva.
-Kell, csak eléggé el van rejtve az automata  - magyarázta Lance, miközben a motoromat bambulta, leleplezhetetlen ámulattal. Mint a kisgyerekek, akik egy játékbolt előtt mennek el.
- Milyen fajta? - kérdezte végül, felpillantva rám.
-Honda VF1100C - mosolyodtam el büszkén - Az apámé volt...
-Elég jó fej lehet az öreged, ha képes lemondani róla miattad - vigyorodott el, végig simítva kezével rajta.
Egy pillanatra lesokkoltam a szavai hallatán. Mintha nem évekkel ezelőtt történt volna a dolog. Mintha még nem törődtem volna bele. Néha magam se hittel el, hogy néhány szó milyen gyorsan fel tudja vágni a szinte eltűnt heget a szívemen.
-Igazából, már... szóval az apám már nincs itt - nyögtem végül ki azt a mondatot, amit annyira utáltam elmondani. Lance rögtön abbahagyta a motorom csodálását, és kissé kitágult szemekkel rám pillantott. Látszott rajta, hogy meglepődött.
-Basszus... bocsi, én nem akartam. - Arcán a sajnálat enyhe hulláma futott végig, hangjában pedig megbánás volt.
-Nem baj, nem mondtál semmit. És amúgy se tudtad - vontam meg a vállam, ujjaimmal a motoron dobolva.
-Akarsz róla be...
-Nem! - csattantam föl hirtelen. Egyáltalán nem vágytam rá, hogy megint beszélnem kelljen a dologról, főleg nem Lancenek, akit még alig ismertem. A dolog amúgy se határozott meg, és utáltam ha az emberek máshogy kezdtek bánni velem miatta.
A fiú a motor túloldalán lesütött szemmel birizgálta a válltáskáját, és látszott, hogy nem tudja mit is kéne mondania most.
-Elvigyelek valahova? - szólaltam meg végül, mert a csend kettőnk között kezdett kellemetlenné válni.
-Ha már így felajánlottad, kettő helyre is eltudnál - válaszolt egy erőltetett mosollyal. Értékeltem, hogy nem firtatta tovább apám halálát, így sok kínos pillanattól megkímélt engem.
-Ebből nem fogok rendszert csinálni amúgy, szóval ne éld bele magad - nyújtottam át neki a sisakomat, amiből sajnos csak egy volt, mivel tegnap este nem készültem rá, hogy bárkit fuvaroznom kéne.
-Ezért nem fognak megbüntetni? - forgatta meg kezében Lance a védőfelszerelést, mire csak megvontam a vállam.
-Ha nem találkozunk rendőrrel, nem. Hova is kell mennünk?
-Először be kell ugranunk Pidgehez, mert tartozik nekem tíz dollárral, aztán pedig valamilyen boltba, mert nincs otthon semmi - magyarázott, miközben én felültem a motorra.
-És hol lakik Pidge? - mutattam magam mögé, jelezve, hogy szálljon fel. A fiú végigmérte az ülést, majd átdobva az egyik lábát elhelyezkedett mögöttem.
-A koleszban. Ugye nem kell beléd kapaszkodnom? - kérdezte, miközben valami elrejtett kapaszkodó után nézelődött.
-Amennyiben le akarsz esni, nem, nem kell - pillantottam hátra egy gúnyos mosollyal. Lance végül megadóan sóhajtott, és éreztem, hogy kezei elindulnak a derekam köré.
-A vállamat is megfoghatod! - állítottam meg gyorsan, mielőtt a dolog kínossá vált volna. A fiú hevesen bólogatni kezdett, majd megfogta a vállam, de csak pont annyira, hogy ne essen le ha elindulunk.
-Mehetünk? - pillantottam hátra Lancre, aki csak biccentett. Így hát elindítottam a motort, és kikanyarodtam az utcára.
Eleinte csak lassan mentem, magamban azon gondolkozva melyik lenne a legjobb útvonal, ahol biztos nem futok bele rendőrökbe. Mikor összeállt a kép a fejemben, egy kicsit gyorsítottam, és így haladtam a kis, csöndes utcákon, ahol egyedül az utak szélén álló kocsik között kellett szlalomoznom. Időközben éreztem, ahogy Lance szorítása erősebbé válik, de amikor egyszer gyorsan hátrapillantottam a fiú csak csendben nézelődött. Habár nehezen láttam az arcát, éreztem, hogy egy gondolat teljesen lefoglalta az elméjét, de nem kérdeztem rá, inkább csak az útra koncentráltam.
Viszonylag hamar odaértünk a kollégiumhoz, anélkül, hogy bárki megállított volna minket, és itt még azt is tudtam, hova tanácsos parkolni. Gyors kerestem egy szabad helyet, majd leállítottam a motort. Lance amit megérezte ezt, szélsebesen lepattant mögülem, és máris elkezdte lecsatolni a sisakot.
-Minden rendben? - néztem rá értetlenül.
-Igen , persze - motyogta, miközben visszanyomta a fejfedőt a kezembe. Igazából világosan lehetett látni, hogy egyáltalán nem volt minden rendben, de nem tudtam, hogyan kéne rákérdeznem. Sose voltam jó az emberekkel, és az érzelmekkel kapcsolatban.
-Azt hittem, jobban fogod élvezni - kerültem meg a motort, hogy én is a járdán állhassak.
-Ja, én is - sóhajtott, és meg se várva engem, elindult a kollégium felé. Sietve az oldalára szegődtem, és együtt elsétáltunk a négyemeletes épülethez, mely lepattogzott sárga festékkel volt bekenve. Csak néhány ember sétálgatott a környéken, valószínűleg tanulók voltak, és ők is inkább elfele mentek. Egyedül a lépcsőn ült egy négytagú társaság, akik nevetve beszélgettek.
-Bemenjek én is? - kérdeztem, megállva a bejárat előtt.
-Beakarsz? - kérdezett vissza Lance, felvonva egyik szemöldökét. Tekintetemet a lépcsőn ülőkre szegeztem, és elgondolkoztam, milyen fura lenne egyedül itt álldogálni. Meg amúgy is, rég jártam már a koleszban, körülnézhetnék.
-Menjünk - bólintottam, és beelőzve Lance-t felsétáltam a lépcsőkön.
Pidge a második emeleten lakott, közvetlen a lift mellett, egy elég szolid ajtó mögött. Belülről viszont a szoba teljesen más volt. A saját oldala tele volt pakolva értelmetlen kacatokkal, a falakon pedig egy centi üres felület se volt a poszterektől és a füzetekből kitépett papíroktól. A szobatársa oldala ehhez képes egész egyszerű volt, csak néhány könyv sorakozott a polcokon, meg egy-két családi kép. Egy kicsit hasonlított a dolog egy előtte-utána képhez.
-Hali, Pidge - lépett be Lance, kopogás nélkül. Szerencsére a lány csak az asztalánál ült, és a laptopján dolgozott valamin, így nem zavartuk.
-Hali - fordult hátra gurulós székével, egyik kezét még mindig a billentyűzeten nyugtatva. Amikor engem is megpillantott az ajtónak támaszkodva, halványan meglepődött, de nem szólt semmit.
-A tízesemért jöttem, szóval remélem megvan - huppant le a fiú a megágyazatlan ágyra. Úgy látszott otthonosan érzi magát a szobában.
-Még mindig biztos vagyok benne, hogy csaltál, de oké - sóhajtott Pidge, majd a pénztárcája felé nyúlt.
-Te is tudod, hogy ebben nem lehet csalni - vigyorodott el Lance büszkén, mire Pidge csak felhorkant.
-Miben fogadtatok?  - érdeklődtem, hol a lányra, hol a srácra pillantva.
-Pidge azt mondta, hogy nem tudok spárgázni, én pedig bebizonyítottam neki, hogy nincs igaza - felelte büszkén Lance, miközben a lány átnyújtotta neki a pénzét.
-Mert tudsz? - mosolyodtam el, értetlenül nézve rá.
-A sok nyújtásnak megvan a jutalma - vonta meg a vállát a, majd felpattant az ágyról, és elindult az ajtó felé -Élmény volt, Pidge - köszönt el végül a kezével szalutálva, majd halványan kuncogva kilépett a folyosóra. Már én is indultam volna, mikor Pidge hirtelen megállított.
-Hé, Keith... - kezdett bele a lány, és látszott, hogy kissé zavarban van - Tudod, mióta Lance itt van az egyetemen sokszor hiányolta a családját, főleg mostanában, mert már egy jó ideje nem tudott hazamenni. De... nem tudom, tegnap óta mintha felszabadultabb lenne.
Pidge hálásan mosolygott rám, úgy mintha tényleg nekem köszönhetné ezt. Ez kedves volt tőle, de én nem hittem, hogy bármi közöm lenne az egészhez. Elvégre, először még arra se emlékeztem, hogy valaha ismertük egymást Lanceszel. De ezt mégse mondhattam a lány szemébe, így csak egy kényelmetlen mosollyal az arcomon bólintottam, és kisiettem a szobából.
Lance a lépcsőnél várt, hátával lazán a falnak dőlve.
-Mi történt? - kérdezte, halványan összehúzva a szemöldökét.
-Semmi - vágtam rá rögtön. -Mehetünk?
A fiú elmosolyodott, és kiegyenesedett.
-Persze.

■■■

Miután elfuvaroztam Lance-t az egyik ő általa kiválasztott boltba rögtön hazajöttem, és a fent maradó napomat megpróbáltam pihenéssel tölteni, hiába.
Habár szívesen kikapcsoltam volna, az agyam egyfolytában a srác körül járt. Egyszerűen nem hittem el, hogy ilyen könnyen képes voltam elfelejteni, miközben ő kristálytisztán emlékezett rám. Ez a gondolat addig körözött a fejemben idegesítő bogár módjára, míg végül ki nem kerestem azt a dobozt, amibe a középiskolai tárgyaimat pakoltam el.
Vastag réteg por ült rajta, amit megértettem, hiszen régebb óta élt itt mint én. Még akkor hoztam el Shiroékhoz, mikor átköltöztem a nevelőszüleimtől a koleszba. Őszintén ki is dobhattam volna, de úgy éreztem, valamikor még hasznát vehetem, és végül is igazam lett.
Kissé izgatottan bontottam ki, bár semmi különleges nem volt benne. Csupán néhány régi szótár és tankönyv, apró tárgyak és mappák. Tudtam, hogy az egyikbe belepakoltam az összes vívással kapcsolatos dolgomat, így először azt kerestem meg. Néhány perc múlva már a kezemben fogtam a kopott, szürke dossziét, mely vastagabb volt, mint gondoltam. Gyorsan kinyitottam, de mivel nem tartottam rendesen, az egész tartalma kifolyta a padlóra, elárasztva azt régi oklevelekkel és fényképekkel, amiket az edzőnk ingyen adott oda a csapattagoknak. Végigfuttattam a szemet a felfelé néző képeken, és ekkor megláttam egy csoportképet. Ha valamelyiken, ezen biztos rajta lesz Lance. A sejtésem pedig bebizonyosodott.
Míg én a kép szélén álltam, Shiroval az oldalamon, a srác az alsó sorban ült, egy széles mosollyal az arcán. Ahhoz képest, hogy legalább tizenhatnak kellett lennie ezen a képen, úgy nézett ki mint egy hetedikes a vékony lábaival, és a szörnyű hajával. Halkan felnevettem, majd elkezdtem átnézni a többi képet is.
Az idő eközben észrevétlenül telt el, és mire feleszméltem, besötétedett odakint. Lassan felálltam, bár a lábaim eléggé elzsibbadtak az ülésben, és csodálkozva sétáltam oda az ablakomhoz. Képtelen voltam elhinni, hogy máris éjszaka van. Egy fura késztetés miatt lassan kinyitottam az egyik szárnyát, fejemet óvatosan kidugtam, majd a sötét ég felé fordítottam. Bármennyire is szerettem a városban élni, néha hiányzott a csillagos ég, de így is szerettem a végtelen feketeségbe bámulni.
Már egy ideje így álldogálhattam, mikor a semmiből egy ismerős gitár szólalt meg. Lassú volt, és még ének se követte, egyedül a lent elrobogó kocsik hangja adott társaságot neki. Az éjszakai szellő megborzolta a hajam, nekem pedig valahogy Lance jutott eszembe a dallamról.

ujra itt vagyok, bar kisse sokkos allapotban a 7. evad miatt.
oszinten, sztori, grafika, hang meg ezek szempontjabol az evad lenyugozo volt szerintem, es alig hiszem el hogy kisgyerekeknek gyartjak:D
viszont a tobbi. huha. *spoiler* talan ami miatt a legszomorubb vagyok az Adam, hihetetlen, hogy mit tettek vele. aztan ott van allurance, amit el se hiszek. marmint, szornyu dontes lenne az irok reszerol, csak igy hirtelen megvaltoztatni Allura hozzallasat Lancehez. a Keith es Axca dolog miatt viszont nem aggodok, nem hiszem h barmi is lesz belole. lenyegeben meg mindig hardcore klancer vagyok, es rohadtul varom mit hoz a 8. evad, mert ebben az evadban is csomo aranyos klance jelenet volt *spoiler*
amugy ha valaki szeretne kionteni a lelket nekem barmi voltronos dologgal kapcsolatban, nyugodtan irjon ram