N I C O T I N E | Corey Taylor

P R O L O G U E

Madelaine

2002. október 25.

Az esőcseppek lassan hullottak alá a fákkal körülölelt területen. Mindenfelé, amerre a szem ellát, fejfák nőttek ki a földből, előttük virágcsokrok és mécsesek díszelegtek. Halkan kopogtak a hideg eső cseppjei a fekete koporsó tetején, ahogyan szememből is ömlöttek a könnyek. Szipogva törölgettem fekete kabátom ujjával könnyes, kipirosodott arcomat, s megrántottam a mellettem ácsorgó férfi kabátjának ujját. A szövet vizes volt, tapintása felettébb durva és komor, mint az őt viselő alak most. Kerek, pufók arcára komor vonulatok rajzolódtak ki, látszólag küszködött a könnyeivel. Ahogyan megrántottam kabátját, rám kapta jégkék tekintetét és haloványan elmosolyodott. Az a mosoly viszont most nem olyan volt, mint amilyen régen; az életvidám arc megtörtté formálódott, és attól féltem, hogy soha többet nem fogom látni boldognak.
– Megoldunk mindent együtt, Mady. – Arcára reményt erőltetett és megszorította apró kezecskémet.

***

2011. március 05.

Fentebb hangosítottam a hangszóróim hangerejét és maximumon kezdtem el döngetni az AC/DC Playlistemet. Hangosan énekelve ugráltam a ruhásszekrényemhez és kikapkodtam belőle a mai napra használatos holmijaimat. Mivel szerda volt, ezért csak tízre kellett bemennem abba förmedvény iskolába, ahol inkább a tanáraimmal társalogtam az élet nagy dolgairól, minthogy csak egy percet is kibírjak az agyhalott osztálytársaim között. Mindenki konstans csak valami Justin a jó ég tudja kiről prédikált, na meg minden egyéb nyálas popbandáról vagy popénekesről. „Énekesről", hangsúlyoznám. Basszameg, ha tudnák is, hogy mi az az ének és mi az a zene! Nem mondom, hogy mindenki rockosodjon be és azzal zavarja a békés álmaikat alvó szomszédokat vasárnap reggelente, hogy maxon nyomatja a Black Sabbathot, Metallicát és a többit. A Bring Me The Horizonról nem is beszélve. Azzal ki tudtam üldözni az ismerőseimet a világból, sőt, az egyszeri keresztény szomszédaink még papot is hívtak hozzám.
Egyszóval, nem ajánlom senkinek ezt a zenei stílust. Nyomokban egyéniséget és fantáziát tartalmazhat, amely felettébb veszélyes, ugyanis ez gondolkodáshoz és egyéni világszemlélethez vezethet.
Egy szó, mint száz, nem éppen az átlagos tinilány szerepét töltöm be ebben a kicseszett, financiális és „kinek az apucijának van nagyobb kocsija" alapokra épített hierarchiában. Habár, a kocsikra alig, a pénzre pedig egyáltalán nem panaszkodhatok.
Jó is lenne, ha érdekelne, nem? Biztosan nem.
Apám egy híres rockbandában dobos, sok lóvét is kap azért, hogy naphosszakat igyon és püfölje azokat a szerencsétlen hangszereket.
Bár, igazából nem is kívánhatnék nála jobb apát a világon. Amit tud, megad nekem és itt nem a drága ékszerekre és luxuskocsikra gondolok. Sokkalinkább arra, hogy megpróbál igazi apa lenni. Lehet, hogy nem mindig jön neki össze, de legalább próbálkozik. Nagyon erősen. Ez pedig azt hiszem, hogy többet ér, mint a drága kocsik és a Gucci ruhák.
Hol is tartottam? Ó, hát persze. A sikeres outfit-választás után elláttam azt a rutinomat, ami felkészített a kínkeserves mindennapjaimra és kevésbé hasonlítottam Chewbaccára a Star Warsból. Felkaptam a táskámat és a fekete bundás kabátomat, majd lerohantam a lépcsőn.
– Madelaine! – Egy rikácsoló női hang hasított át a hatalmas házon. Egy ideig talán boldog is lehettem. Talán, amíg ez az élősködő nem szólított a becses nevemen, na, pont addig.
– Igen, ennek kereszteltek. – Összefont karokkal fordultam a lépcsőfordulóban és lesiettem az előszobába, ahol ez a pióca várt. Idegesen dobolt lábával, s tekintetét egyenesen rám szegezte. – Jó reggelt neked is, Chantel– vigyorogtam.
– Mit keresel itthon ilyen későn? – mordult fel és közelebb lépett hozzám.
– Tízre kell mennem, és most kilenc harminc van – bólogattam – szerintem időben vagyok még.
– Lógni akartál?
– Azért van nálam teli táska. Természetesen – bólogattam monoton módon és helyeselve rebegtettem szempilláimat, mintha egy kedves kisiskolás lennék csupán.
– És mi ez a ruha rajtad már megint? – mutatott végig a fekete, Slipknotos pólón, amit egy fekete bőrszoknyába tűrtem be, hozzá pedig neccharisnyát és acélbetétest viseltem – Ne vedd át apád stílusát!
– Azt hittem, azért mentél hozzá – sandítottam rá. A nő arca dühbe torzult és fenyegetően felém emelte mutatóujját. Szólni viszont már nem tudott, ugyanis nyílt a bejárati ajtó.
Szinte lerázta magáról az ajtókeretet és egy halk morgással vágta be az ajtón sporttáskáját a férfi. Égkék szemét egyenesen ránk emelte és egy értetlen fintorral morgott maga elé. – Jó reggelt.
Hát, jó a francnak.
– Shawn – biccentettem, mire a nagy alak odasietett hozzám és megölelt. Ölelés közben egy lágy csókot nyomott a fejemre.
– Apa, hányszor mondjam még – susogta alig hallhatóan. Kecskeszakálla minden egyes szavánál viccesen mocorgott állán, őszes, hosszú tincsei pedig kuszán, lófarokba kötve pihentek széles hátán. Apa, vagyis, Shawn, nos ő egy olyan ember, akit könnyebb átugrani, mint megkerülni. Sajnos, mást nem tudok rá mondani. Adta Isten, hogy én anya alakját örököltem, a hosszú combjaimmal és formás alakommal. – Elviszlek ma suliba, ha nem bánod. – Shawn mély hangja riasztott ki az elmélyült gondolataimból.
– Felőlem – vágtam rá, majd felkaptam a táskámat és elsőként hagytam el a házat.