N I C O T I N E | Corey Taylor

S I X

Madelaine

2015. december 27.

Kora reggel van, épphogy csak kipihentük magunkat a fárasztó ünnepi lakomákból és ivászatból, de már megint utazunk. Hajnali öt múlt éppen és már a magánrepülőnkön zsibbasztjuk a seggünket két órája és a Des Moinestől három óra repülőútra található New Orleansba hasítunk éppen.
Alig vártam már, hogy ismét, egy hónap után találkozzak a srácokkal és Coreyval. Ha ő és Katie nem lettek volna, biztosan begolyóztam volna az ünnepek ideje alatt. A családom, idézőjelesen vett családom miatt legszívesebben felkötöttem volna magamat a ház mellett található fűzfára, hogy utána még évekig kísértsem a mostohatesóim gyerekeit és legalább olyan keserű életet teremtsek nekik, mint nekem csináltak a szülei. Azok az átkozott rokonok is, egyszerűen nem értem, hogy miért kell ennyire megvetően viszonyulni hozzám. Oké, apa anyukája idős már, de talán ő szeret a legjobban az egész családból. Betsy mama, ő az a tipikus öreg néni, festetett, daueroltatott hajjal és naftalinszaggal. Szeret főzőcskézni és sütni is, talán az egész ünnepek alatt az ő almás sütije tudott csak felvidítani.
Bár, jobban megvallva, néha abba is belenyomtam volna Gaby fejét, csak hallgasson már el. Folyamatosan Coreyról dumált nekem, meg mutogatta, hogy hány sráccal megy bulizni ezen és ezen a napon, persze mindezt nem tudta véghezvinni... apa rögeszméje, hogy a családnak karácsonykor együtt kell ünnepelnie és nem szétszóródva az ország egyes pontjain.
Emiatt az ötlet miatt történt az, hogy amióta önálló gondolkodással rendelkezem, minden ünnepem kínkeservesen és unalmasan telt el. Nem volt karácsonyi hangulatom, de még a kajálást sem élveztem, ha pedig tehettem, akkor kinn ültem a hóesésben, amíg szét nem fagytam, majd ugyanezt folytattam a szobámban.
Most pedig, az ünnepek vége után egy nappal már a felhők fölött repülünk és New Orleansba tartunk egy interjúsorozatra. A hideg is kiráz már csak a gondolatától is a dolognak, de egy valami legalább nyugalommal tölt el; végre láthatom Coreyt és végre megölelhetem. Végre hozzábújhatok és érezhetem ismét a jellegzetes dezodorának illatát.
Néha felötlik bennem a kérdés, hogy ez normális-e. Normális-e az, hogy ennyire hiányoljak egy olyan embert, aki az apám lehetne. És normális-e az, hogy minden alkalommal, amikor a közelében vagyok, bizsereg a gyomromban valami és nem akarok mást, csak mellette lenni.
Nem tudom, hogy mások hogyan vélekednének erről, de szerintem ez gáz. Ezért is nem merem elmondani senkinek, még Katienek sem, pedig ő igazán a legnagyobb támaszom az életemben.
A füleseimben éppen a Wicked Game szólt, Corey Taylor akusztikus feldolgozásában, s közben bambán bámultam kifelé az ablakon. Néztem az alattunk elsuhanó felhőket, majd a tiszta égen át a szántókat és autópályákat. Minden olyan aprónak tűnt, mintha csak egy pöccintéssel el tudnám hessegetni őket.
Kár, hogy a gondolataim nem így működnek.
Ahogyan néztem kifelé a repülő ablakán, valaki odalépett mellém és megbökte combomat. Az alak felé fordultam bosszúsan, s kivettem füleseimet a fülemből.
– Mi az? – morogtam Shawnra, aki komoran állt előttem.
– Beszélnünk kell – motyogta maga elé, s leült mellém. Egész alakjával elfoglalta a mellettem lévő szabad helyeket, én pedig a lehető legszorosabban a falhoz lapultam és egy megvető pillantást intéztem felé.
– Jó, hogy egy fél év után erre is szakítasz időt – fontam össze mellkasom előtt a karomat.
– Remélem nem vártad el azt, hogy azonnal kérjek bocsánatot.
– Nem arról szól a gyereknevelés, hogy felismered a hibákat és korrigálod őket? – kérdeztem flegmán.
– A Te hibáidat – hangsúlyozta ki a 'Te' szócskát – Ezért ne legyél pofátlan velem. Még mindig én vagyok a gondviselőd és addig kutya kötelességed megadni a tiszteletet nekem. – Apa hangja kicsit sem remegett, kifejezetten utasító volt, ez pedig engem méginkább idegesíteni kezdett.
– Akkor te is tisztelj meg azzal, hogy nem hagysz faképnél – mordultam fel, mire a velünk utazó biztonsági ember felénk fordult – Lehet, hogy Gabyt könnyebb rávenni mindenre, de bassza meg! Én voltam ott veled minden redvás koncerten és most sem ő utazik hajnali öt óta egy repülőn miattad és a bandád miatt!
– Nem muszáj itt lenned – dörmögte – te akartál itt lenni.
– Azért, mert szeretlek és fontos vagy nekem. – Hangom egy pillanat alatt szemrehányóvá torzult. – Nem csak akkor vagyok veled, amikor pénz és hírnév áll a cselekvés mögött, hanem akkor is, amikor rólad van szó. – Az idegességem lassan elillant, s higgadtan folytattam a mondandómat. – Amikor szétbasztad a fejedet, akkor is én voltam veled a sürgősségin. Mindössze tizenhárom évesen néztem végig, ahogyan összevarrják a fejedet huszonkét öltéssel! Amikor részeg voltál, én támogattalak és takartalak be este, sokszor pedig miattam nem tettél még nagyobb kárt magadban... valamiért úgy érzem, hogy többet érdemeltem volna annál, hogy otthagyj a backstage-ben.
– Nem tehettem mást. – Apa végigsimított hátrafogott haján, s egy sajnáló pillantást küldött felém.
– Kicsit azért harcolhatnál is néha, nem gondolod?
– Azt teszem folyamatosan! – kiábrándulva támaszkodott meg térdén, s rám pillantott – Nem tudom, hogy neked miért nem elég ez.
– Annyit kértem csak, annyit kérek öt éve, sőt, nyolc éve, hogy ne hagyj ott a mostohaanyámmal! Ez olyan nagy dolog? – kérlelően apa felé fordultam, ő pedig elgondolkodva bólogatott.
– Sajnálom, hogy nem jöttök ki Chantellel, de Madelaine – szusszant fel – szeretem őt. Lehet, hogy nem annyira, mint édesanyádat szerettem, de szeretem. Nem kérheted, hogy eldobjam magamtól. Megértem, ha nem jöttök ki, ahogyan azt is, hogy Gabyval nem olyan jó a viszonyotok...
– Nem olyan jó?! – förmedtem rá – Shawn, te melyik csatornát nézed? Folyamatosan bánt és megaláz!
– Mert te nem bántod ugye? – sandított rám.
– Ha nem szólna bele minden lépésembe, képzeld, békén hagynám – bólogattam nyugodtan, de belül közel sem voltam ilyen higgadt. Legszívesebben törtem-zúztam volna és minden sértést apa fejének vágtam volna, de nem tehetem. Kapott már eleget az élettől ígyis az öreg, nem kell neki az, hogy még én is a lelkébe tiporjak.
– Ha hazaérünk, ezt még megtárgyaljuk – felelte maga elé bambulva Shawn – mindenesetre is, sajnálom és bocsánatot kérek, amiért nem figyeltem rád eléggé.
– Nem haragszom – Már. Már annyira nem, de még mindig nem esik jól, ha visszagondolok rá.
– És még valamiről beszélnünk kellene. – Apa, miközben felállni készült, hirtelen felém fordult. – Corey...
– Mi van már vele megint? – feleltem fáradtan, s ehhez egy nyűgös vállvonást is hozzácsaptam.
– Tudom, hogy jóban vagytok. De kérlek, figyelj oda...
– Mire?! – értetlenül emeltem meg hangomat – Hogy nehogy belém akadjon a farka, vagy mi a tetves fenére?!
– Madelaine, vigyázz a szádra! – mordult rám – És igen, pont arra! Nem akarom, hogy rávegyen olyan dolgokra, amikre nem lenne helyes.
– Szóval, nem akarod, hogy szexeljünk Coreyval. – Eme, Nobel-díjjelölt kijelentésemet ironikusan, vigyorogva tettem, miközben hátradőltem a székben és elítélően apát méregettem. Ő egy kínos pillantást vetett felém, majd szusszant egyet. Azt hittem, hogy leszáll a témáról, de valahogy tévedtem.
– Mady, hidd el, ő nem neked való. Lehet, hogy most vonzónak tartod, de pár év múlva megbánnád...
– Shawn, lehetne, hogy nem beszélünk erről?! – mordultam fel hisztérikusan – Kicsit kínos. Corey olyan, mintha a második apám lenne és nem tudom, hogy miért feltételezed, hogy lefeküdnénk, vagy akár csókolóznánk... fujj! – Összerezzentem az undorodás színlelésének érdekében, pedig belül ismét remegni kezdtem, amikor arra gondoltam, ahogyan Corey... kiábrándultan megráztam fejemet, s apára pillantottam.
– Remélem fél óra múlva is ehhez fogod még magad tartani. – Shawn egy gyanakvó pillantást küldött felém, majd felkelt mellőlem. – Megyek, megkérdezem a másodpilótát, hogy merre járunk. – Ezzel pedig sarkon fordult, s sejtelmesen, a maga párszáz kilójával a gép elejének vette az irányt.