N I C O T I N E | Corey Taylor

F I V E

Madelaine

Hajnali egy felé járt az idő már. A fiúkkal egészen jól elvoltunk, vodkáztunk és beszélgettünk. Előjöttek a ciki turnés és koncertes dolgok, amiket előszeretettel meséltek el a barátnőmnek. Katie nagyon élvezte az egész összejövetelt. Mick és a felesége a kanapén, én, Kate, Sid és Corey a nappali padlóján foglaltunk helyet, apa a saját foteljében ült, ölében az öcsémmel, Chris és Craig felváltva mentek ki cigizni a pia mellé, Jim és Alessandro pedig hol álltak a nappaliban, hol leültek mellénk a földre. Keksz, Craig nyolcéves németjuhásza és Bobby, Mickék Havaneseje együtt zaklatták a földön ülőket, azaz minket, amit mi mondjuk nem bántunk. Corey nem igen akart hozzám közeledni, lévén, hogy mellette ült a két gyereke egy-egy bárszéken, a mostohatesóimmal együtt. Griffin és Angeline gyakran szúrós tekintettel bombáztak engem, ami a vidám kedvemet szegte.
Az idilli pillanatot Kate telefoncsörgése zavarta csak meg. A lány sietősen fogadta a hívást és elnézést kérve a srácoktól kiment a nappaliból a konyhába.
– Cuki a barátnőd – mosolygott Sid.
– Ugye tudod, hogy ez már pedofília lenne, Sid? – bólogatott Griffin, engem és az apját méregetve, mire Sid nevetni kezdett.
– A tejfog nem karcol!
– Sid! – szólt rá mosolyogva Shawn, amikor látta, hogy a barátnőm visszatért a telefonálásból. Apa lehajtott még egy rövidet, majd a lány felé fordult – Valami baj van, Kate?
– Nincsen, Mr. Crahan – ingatta fejét – csak anyáék szóltak, hogy mostmár jó lenne hazavánszorognom.
– Ó... – bólintott apa.
– Kikísérjelek? – felpattantam Sidney mellől, Kate pedig bólogatott.
– Remélem máskor is látunk – szólt oda Mick a barátnőmnek, ahogyan távoztunk a nappaliból.
– Akkor, további jó estét srácok! – intett a bandatagoknak, akik szinte egyszerre emelték fel kezüket és köszöntek el tőle.
– Ez baszott jó volt! – kiáltotta el magát, s megölelt, amikor kiértünk a házunkból – Neked minden napod ilyen velük?!
– Nem éppen – nevettem kínosan – most még kedvesek voltak és nem törtek el semmit.
– Mázlis vagy – bólogatott a lány, ahogyan a kocsijához kísértem.
– Miért?
– Mert basszus, úgy élsz, mint egy rocksztár! Járod a világot klassz arcokkal és semmi bajod sincs! Nem kell utálnod a tanáraidat, nem kell hülye iskolás pöcsökkel foglalkoznod és nem kell azért izgulnod, hogy mennyire vagy jó tanuló. Csak élsz, iszol és táncolsz!
– Kate, ez közel sem ilyen – ingattam fejemet. A szívembe martak a veszekedések és a rémisztő sérülések képei, amiket a srácok koncert közben szereztek és az, amikor Corey idegesen messzire hajította az öngyújtóját a sportpályán. – Hidd el, néha azt kívánom, hogy bárcsak lehetne egy anyám és egy apám. Egy kertesházzal és egy kutyával. Hogy mindig csak az legyen a legnagyobb bajom, hogy... mindegy. – Hangom elcsuklott és éreztem, ahogyan könnycseppek gyűlnek a szemembe.
– Mady... – Kate közelebb lépett hozzám – bocsi, csak elragadott a hév.
– Nem baj – megtöröltem könnyes arcomat, s kihúztam magam.
– Tudod, lehet, hogy elvesztetted anyukádat, de helyette hét másik ember próbál kárpótolni. Szerintem ez is fontos – mosolyodott el, s megölelt – Most mennem kell, de reggel írok.
– Jól van – karoltam át én is – Légy jó!
– Puszi – karja engedett, majd beszállt a Mustangba és elhajtott.

Corey

Feltápászkodtam a földről, majd a kabátomért nyúltam és kimentem a hátsókertbe. Rágyújtottam egy szál cigire és mélyen tüdőmbe szívtam.
A franc egye meg.
Elgondolkodva méregettem a parázsló anyagot, s állkapcsom megfeszült. Annyi idős majdnem, mint a fiam. Mi a francot képzelek?
Olyan mocskosnak érzem magamat és olyan elnyűttnek. Mint egy sokszor kimosott ócska rongy, amit arra használnak, hogy sarat töröljenek vele a bolt járólapjairól; a rongyot hiába sikálják ki minden alkalommal, az ugyanolyan piszkosfehér marad, nem lesz soha többé teljesen tiszta.
De ő... annyira tiszta és érintetlen.
Legszívesebben beverném most a ház lambériáját, de akkor Shawn verné be a képemet. Ahogyan akkor is, ha hozzáérnék...
– Miért nem tudsz normális lenni?! – mordultam magamra, s elnyomtam a leégett csikket a veranda korlátjára erősített hamutartón.
– Ez egy jó kérdés. – Az ajtóból Griffin lépett mellém, mellette Angievel. Hangja számonkérő és mérges volt.
– Mi volt az az ölelkezés Madyel? – kérdezte a legidősebb lányom. Idén töltötte a huszonhármat és már külön életet is kezdett, de azért a számonkéréshez mindig is értett; ezt lehet, hogy az anyjától örökölte.
– Gyerekek, nem lehetne ezt egy kicsit most hagyni? – ingattam fejemet és a korlátra támaszkodtam.
– Nem, apa nem lehet – támaszkodott mellém Griffin – markolásztad egy tizennyolc éves lány derekát, ezt nem hagyjuk.
– Nem markolásztam! – tagadtam szinte kétségbeesetten – Ne gyertek már ti is ezzel, könyörgöm! Megöleltem, ahogyan téged is meg szoktalak és a nővéredet is!
– Figyelj, értjük, hogy hiányzik egy pár, de azt ne egy tizenéves lányban keresd. – Angie a hátamra helyezte kezét és együttérzően pillantott rám.
– Nem keresek benne párt – fordultam Angie felé – legyetek már vele egy kicsit elnézőek. Elvesztette az anyukáját...
– Mi is – sziszegte Griffin, mire felpattantam támaszomból. A két fiatal meghökkent egy pillanatra, amikor tekintetük találkozott dühös arcommal.
– Griffin Parker Taylor! Még mindig én vagyok az apád és ne legyél pofátlan! Anyátok elvált tőlem.
– A te hülyeségeid miatt – forgatta szemét Griffin, de nem is tudta, hogy ez a kijelentése mennyire szíven ütött.
– Mady anyja meghalt. Ő nem tud odautazni hozzá minden nap, amikor kedve tartja és nem tud vele lenni napokat – morogtam idegesen.
– Ez igaz, de apja viszont van. – Angie elővett egy szál cigit és ő is rágyújtott. Egy pillanatra felöltött bennem a kérdés, hogy mikor kezdett el cigizni, de nem szegeztem neki, mert úgyis rámfognák, hogy terelem a témát. – Nincs szüksége arra, hogy te babusgasd.
– Gyerekek, aranyos, hogy törődtök velem, de úgy érzem, már kétszer is elmúltam húsz. Nekem pedig arra nincs szükségem, hogy ti lássatok el tanácsokkal. – Már tényleg tele volt a tököm az egész nappal, és jó szokásukhoz híven, ők megint rátettek egy lapáttal.
– Te tudod, fater – vont vállat Griffin, majd a nővérével együtt beviharzottak a nappaliba.
A düh egyre erősebben gyűlt bennem, szinte utáltam magamat, hogy így érzek és ez az érzés egyre jobban csak erősödik. Mi a fene van velem? Beteg vagyok? Elmezavaros? Miért érzem azt, hogy ez nem normális? Talán azért, mert nem az... igen, Corey, bazdmeg, talán pontosan ezért.
Kiskora óta rácsodálkoztam, hogy mennyire csodaszép és mennyire hasonlít az anyjára. Ismertem őt, még középiskolából. A legszebb lány volt, felettem két évvel járt, de mindenki rajongott érte, ámulattal nézték, amikor a folyosón végiglibegett.
Madelaine olyan, mintha a kiköpött mása lenne.
Elővettem a telefonomat és mivel jobbat nem tudtam senkit, kikerestem a nevét a Messenger beszélgetéseim közül.