N I C O T I N E | Corey Taylor

T W E L V E

2016. január 18.

Corey

A nap már lassan leereszkedett a hófedte épületek mögé, a levegő pedig még a reggelinél is csípősebb volt. A táj szürkébe fordult, a hófelhők lassan és biztosan gyülekezni kezdtek a távoli épületek fölött, s apró hópihék kezdtek az égből szállingózni. Táncolva közelebb merészkedtek a cigim égő végéhez és a hő miatt kámforrá váltak, a szerencsésebbek pedig fekete kabátomon és szőke hajamon kötöttek ki.
Mélyen a tüdőmbe szívtam a füstöt, majd kifújtam keserűen.
A fehér alakocskák egyre dúsabban hullottak a szürke felhőkből, arra ösztökéltek, hogy a hátsó bejárat közelébe álljak, ahol védett voltam a vérengző pihékkel szemben.
Elővettem a telefonomat és megnyitottam a Messenger üzeneteimet. Alig kellett egy kicsit lentebb görgetnem, máris megláttam a számomra fontos chatablakot. A szívem dobbant egy erősebbet, amikor megnyitottam az eddig nem sokat használt oldalt. Ismét egy nagyobb adag füstöt préseltem le a tüdőmbe, a csípős helsinki levegővel együtt, majd a billentyűzeten aktívan pötyögni kezdtem.
„Lehet, hogy sosem fogod megnézni ezt, sőt tuti le is tiltottál, de csak azt szeretném, hogy tudd, nem haragszom rád, amiért elküldtél. Remélem te sem teszed ezt és ha már nem is úgy viszonyulsz hozzám, ahogyan én hozzád... lehetünk barátok? Nem bírom elviselni ezt a szótlanságot, azt, hogy úgy viszonyulunk egymáshoz, mint két idegen munkatárs..."
A gyomrom egy pillanatra görcsbe rándult, amikor a küldés gombra pillantottam. Nem mertem elküldeni neki, mert féltem a következményektől és nem volt képem bepofátlankodni ismét az életébe. De ott akartam lenni. Minden egyes pillanatban vele akartam lenni, magamhoz ölelni, kedves szavakat suttogni a fülébe és selymes, fehér bőrén nyugtatni a kezemet.
Ez jelentette nekem a lelki nyugalmat. Az ő jelenléte.
Ő a boldogságom záradéka és ezt nem szabad elengednem. A csókja a legkeményebb drog, amit életemben valaha is kipróbáltam és a legütősebb pia, ami előhozza az elfojtott félelmeimet és kételyeimet. A méreg, ami megbénít és amitől rettegek, de mégis érezni akarom a fájdalmat, amit okoz nekem. Ő a mindenem és nem akarom elveszíteni.
A fogaim összecsikordultak egy pillanatra, olyan erősen szorítottam össze számat, majd hirtelen a küldés gombra nyomtam. Amikor kinyitottam a szememet meglepetten néztem a kis piros felkiáltójelet a hozzám képest hosszú üzenet mellett.
A küldés sikertelen.
Ismét megdobbant a szívem. Még egyszer újra akartam küldeni, de ismét nem engedte, aztán megint, de akkor sem. Kétségbeesetten zártam be a Messengert és eltettem a zsebembe a telefont. A torkom elszorult és kimérten nyeltem vissza a könnyeimet, a bennem gyülemlő dühvel együtt.
Bebizonyosult, hogy el kell engednem.
A könnyeim lassan behomályosították a látásomat, mohón próbáltam elpislogni őket, de nem tudtam. Halkan gördült le egy pár csepp a kipirosodott arcomon, s közben erősen megmarkoltam a bejárat előtti lépcsősor alumínium korlátját. Rátámaszkodtam a hideg anyagra, kezembe temettem arcomat és bőgni kezdtem, mint egy óvodás kisfiú.
Az alumínium ajtó kivágódott és kirontott rajta az eddigi fájdalmaim gyökere.
– Corey! – Shawn mellém lépett tekintélyes alakjával, amikor hirtelen felpillantottam rá. Szemöldökei felszaladtak a homlokára és úgy vizsgálta a kisírt, vörös fejemet. – Minden oké? – Hangjába apró gyanakvás férkőzött, mire válaszul csak bólintottam és egy egyszerű kézmozdulattal eligazgattam a gyűrt arcomat. Felegyenesedtem az eddigi görnyedt pozíciómból és egy mély levegőt vettem. – Gyere már be, kiosztjuk a setlisteket.
– De még két óránk van kezdésig – ingattam a fejemet, mire Shawn csak vállat vont.
– Múlt alkalommal sem tudta Jay pontosan a sorrendet. Gyere! – magához intett, majd mindketten beléptünk a jól befűtött aréna területére.

***

A backstage apró szobájában, amit kifejezetten a mi kényelmünknek megfelelően rendeztek be, fáradtan lefeküdtem a kanapéra. Elnyúltam rajta hosszan, miközben a fekete kabátomat egy laza mozdulattal a kanapé karfájára száműztem és csukott szemekkel próbáltam visszafojtani a könnyeimet, miközben a lelkem szilánkjait kapargattam a földről.
Egy óvatos nyakroppantás és ujjropogtatás után felültem a fekete bőrülőn, majd a térdeimre támaszkodva figyeltem, ahogyan Sid vigyorogva felemel egy apró cetlit a sok dallista közül.
Vörösre festett, oldalt felborotvált haját hátratolta szeméből, miközben ajkai kedélyesen felfelé görbültek.
– Gyerekek! – tört ki belőle a röhögés – Ezt nézzétek! – Meglibegtette a rózsaszín papírost. – Egy újabb fanlevél.
– Sosem adják fel – Mick maga elé morogva kapta el Sidney kezéből a levelet, majd felém mutatott. – Valószínűleg neked jött, Nyolcas.
Szemöldökömet összeráncoltam és kiábrándultam horkantam egyet. A fene enné meg ott a rajongókat, ahol vannak, főleg azokat, akik folyamatosan zaklatnak a romantikus leveleikkel és a meztelen fotóikkal.
Ez most úgy hangzik, mintha utálnám őket; pedig nem így van. Nem a rajongókat utálom, hanem azokat a rajongókat, akik nem hagynak nekem magánteret és folyamatosan a leveleikkel töltik meg a postaládámat.
– Haver! – Mick megbökte a vállamat és a kezembe adta a levelet. Puha papír volt, selymes tapintású, az elejére pedig egy áthúzott, kettétört szív volt firkantva egy fekete tűfilccel. Percíz munkának tűnt, mégis kissé összecsapottnak. – Kibontod?
– Nem is tudom – kezemet tarkómra futtattam –, nem most szoktunk foglalkozni a fanlevelekkel.
– De ez nagyon ügyes csaj volt, hogy beslisszantotta a setlistek közé. Lehet lecummantotta érte a biztonságiakat. – Sid tudálékosan adta elő a gondolatait, majd megállt előttem összefont karokkal. – Megérdemli, hogy hangosan felolvasd. Ó, és a pucér fotókat körbeadjuk!
– Hallod, állj már le – ingattam fejemet, majd felpattintottam a viasszal lezárt levelet. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy honnan és hogyan tudott viaszt csepegtetni a levélre, ráadásul rózsaszínt, de valószínűleg vett magának hozzá gyertyát. Sok mindenre képesek a levél írójához hasonló fangirlök, hogy eljusson hozzánk a levele és elnyerje a tetszésünket. Bár, mint ne mondjak, ez most kivételesen kitett magáért. A forró viaszt valószínűleg egy borosüveg parafadugójával nyomta a helyére, de ez kicsit sem gáz, sokkal inkább dizájnos volt.
A halk roppanást követően a borítékba csúsztattam ujjaimat és egy vonalas, kettéhajtott papírt halásztam ki belőle. Szétnyitottam, s az első sor láttán elakadt a szavam.
– Srácok én most dobok egy sárgát – jelentettem ki semlegesen, majd felkeltem a kanapéról és a levél tartalmát a zsebembe gyűrtem.
– Mi áll benne? – Sid már nyúlt a kezem után, de én egy morcos pillantással combomhoz szorítottam a nadrágzsebemet. – Ne csináld már, Nyolcas!
– Offold, Sid! – mordultam rá indulatosan, amikor a szemem sarkából Shawn gyanakvó tekintetét véltem felfedezni – Csak egy hülye rajz.
– Azért lepődtél meg rajta annyira, mi? – sandított rám Alessandro, a basszusgitárosunk, amire válaszul csak vállat vontam és az ajtó felé vettem az irányt.
– Hova mész? – szólt utánam Shawn.
– Hugyozni! – feleltem indulatosan és kilöktem magam előtt az ajtót.