N I C O T I N E | Corey Taylor

T H R E E

2015. augusztus 19.

A fülemben ismét bömbölt a Psychosocial, miközben néztem az aláírást osztogató bandatagokat. Erősen próbáltam memorizálni a dalszöveget és a hangszínt, s ezt tátogással hajtottam végre. Lábammal ritmusra doboltam, ahogyan elnyúltam a hatalmas teremben található kanapén. Corey gyakran rám pillantott, s lopottan elmosolyodott. Viszonoztam a kedves gesztust, viszont ezt apa nem nézte jó szemmel. Néha valamiért olyan érzésem volt, hogy direkt el akar engem szeparálni Nyolcastól... csak tudnám, hogy miért.

***

Az aláírásosztogatás után volt a bandának egy órája az elkészülésre. Kedves lányként, segítettem a fiúknak elkészülni, főképp a sminkelésben és az öltözködésben. Nem csak én, hanem Stacey, Mick felesége is előszeretettel kísérgette a fiúkat koncertekre és segített őket kisminkelni. A profi sminkeseket szándékosan utasították vissza, ugyanis így sokkal családiasabb volt az egész készülődés, a hülye, piszkos poénokkal és a nevetéssel együtt. Mondhatni, hogy amikor velünk volt, ő foglalkozott velem sokat, mármint, egyedüli nőként. Jó érzés volt megbeszélni vele néhány dolgot, amit a fiúk alapjáraton nem érthettek meg.
Staceyvel éppen affelé a szoba felé haladtunk, ahonnan a fiúk öt perce kizártak minket, mivel „szégyellősek" és nem tudnak előttünk öltözni. Addig mi leugrottunk egy kávéért a közeli büfébe és tárgyaltunk az élet nagy dolgairól.
– Egyébként, teljesen jogos, hogyha hányingert kapok egy olyan Metallicás pólót hordó kiscsajtól, aki nem is ismeri a bandát – magyaráztam fennhangon, ahogyan beléptünk a sportcsarnok hátsó bejáratán.
– Szerintem ezen mindenki kiakad, főleg, akik ilyen zenét hallgatnak. – Stacey vállat vont, majd belekortyolt a hosszú kávéjába. Fekete haja vidáman libbent minden lépténél, amihez mosolygós, kedves arc és elragadó személyiség tartozott. Amikor a „Dressing Room" feliratú szoba közelébe értünk, már jól kivehetően hallottuk apa és Corey hangos beszédét. – Úgy érzem, hogy már átöltöztek – mosolyodott el, s kinyitotta az ajtót – Fiúkák! – gügyögte hangosan, mire az összes bandatag felénk fordult – Smink idő! – tapsolt egyet, mire a fiúk szemforgatva foglaltak helyet. – Imádom ezt csinálni – suttogta nekem kuncogva, majd munkára intett engem is.
Mindig megfelezzük a fiúkat, négyet festettem ki én, négyet Stacey. A legnehezebb Sid volt, ugyanis neki az egész állát és ajkait feketére kellett mázolni, ahogyan Corey sem volt könnyű, főleg azért, mert szinte az egész arcát szürke és fekete festék borította. Ezesetben ők ketten és apa jutottak nekem, tehát nekem kellett többet szenvednem.
Miután jól elszórakoztam Siddel, szétröhögtem az agyamat, ugyanis egészvégig ahogyan festettem, furcsán halandzsázott és ugrált a székben, ezért majdnem a szeme bánta a dolgot. Szeretem a feketét, de nem annyira, hogy az egyik kedvenc bandatagom íriszeit kipingáljam vele.

***

– Nem lesz sok az, hogy ennyi embert kell kifestened? – tudakolta apa, miközben egy kis palettába kinyomtam a szürke és fekete arcfestékeket, majd felvittem őket egy ecsetre. Nem szóltam, de tudtam, hogy arra akar kilyukadni, hogy ne én fessem ki Coreyt. – Nem vagy fáradt? – Hangja törődő volt, s kicsi aggódással is megfűszerezte. Nem tudtam eldönteni, hogy azért ilyen mézesmázos, mert tényleg ilyen hangulatban van, vagy mert csak el akar marni Corey mellől.
Vállat vontam. – Csukd be a szemedet – utasítottam Shawnt, aki így is cselekedett. Felvittem a szeme köré a fekete színt, majd az ajkaihoz is. Elegyengettem a festéket, s közben feszítő csend telepedett ránk. Apa nem mondott semmit, pedig rohadtul úgy éreztem, hogy valamit hónapok óta elhallgat előlem. – Kész vagyunk. Kinyithatod a szemed – feleltem érzéketlenül, s ezzel szinkronban az ecsetet a palettán található tartóra illesztettem.
– Mady... – Shawn utánam szólt, de én faképnél hagytam, s a mellette ülő Coreyhoz léptem. A telefonján matatott éppen valamit, nagyon elmélyült arccal pötyögte be a szöveget abba a démoni iPhone-ba. Nem akarta sosem beismerni, de nem mindig jöttek ki jól a telefonjával.
Köhintettem egyet, mire Corey felpillantott rám. Tekintete egy pillanat erejéig bosszús volt, majd meglepetté formálódott. Jégkék íriszei felcsillantak, amikor szótlanul felemeletem a fekete-szürke színekkel összemocskolt palettát, s közelebb léptem hozzá. Sosem sminkeltem még eddig őt és már csupán az érintésének a gondolatától is megborzongtam. Corey kéjesen széttárta lábait, hogy közelebb férjek arcához. A szívem egy nagyot dobbant a mozdulata láttán, de gyorsan túltettem magamat rajta, s semleges arccal léptem combjai közé. Megköszörültem torkomat, s ismét kimértem a festékadagot, ami el tudta fedni a nagy arcát és a vastag nyakát.
Határozottan megragadtam arcát, s fejét a plafon felé irányítottam, hogy a nyakához megfelelően hozzáférjek. Ezzel egyidőben Corey összébb zárta combjait és ezzel csapdába ejtett lábai között. Kicsit összerezzentem a váratlan mozdulat végett, de arcomon még ugyanúgy érdektelenség csillogott.
– Amúgy, mizu? – törte meg a kettőnk közti csendet a frontember.
– Ne beszélj – utasítottam – mozog az ádámcsutkád és nem tudom rendesen lefesteni.
Corey ajkára mosoly szaladt fel, majd, amikor végeztem a nyakával, magam felé fordítottam arcát. A mosolygó kék szempár egy pillanatra megzavart, de vissza tudtam ugrani a komorságba.
– A hajamat is megcsinálod majd? – kérdezte ismét Corey.
– Aha – vágtam rá flegmán. Ekkor nyílt az öltöző ajtaja, de én nem néztem oda. Csupán ismerős hangokat hallottam beömleni az ajtón, afféléket, akiket a hátam közepére kívánnék.
– Apa! – rohant oda Shawnhoz Gaby, a mostohatesóm. Remek, másra sem vágytam csak arra, hogy ők boldogítsanak.
– Már most megmondom – szusszantam egyet, s a tupírfésűt a farmernadrágomba tűztem – nem pesztrálok senkit, nem tartok idegenvezetést és nem hozok kávét a büféből.
– Szia bárányka – Gaby kárörvendő mosollyal libbent mellém, s beletúrt feltűzött hajamba. Egy megvető morgással hessegettem el kezét, s ismét Corey hajával kezdtem el babrálni. – Mr. Taylor! – biccentett a frontember felé, s merően kinyomta melleit. Jellemző.
– Szia Gaby – Corey rá sem nézett a szőkeségre, de közben combom alsó részét megszorította két kezével. A neccharisnya alatt bőröm elfehéredett Nyolcas kezének erős szorítása miatt, s ekkor elszakadt bennem az eddig erős cérna. Ismét jöttek ezek a hülye tünetek, lábam remegni kezdett, s gyomrom görcsbe rándult. Ezt pedig csak súlyosbította Corey biztató mosolya, miközben ajkainál jártam. Legszívesebben csak odahajoltam volna és... Uram istenem, miről beszélek?!
– Ne törődj velük – susogta Corey biztatóan, s ujjaival cirógatni kezdte combomat.
– Corey, lennél szíves?... – pillantottam le a lábamat szorongató kezeire, mire a férfi egy zavart pillantást követően elkapta onnan kezét.
– Bocsi – köszörült egyet zavartan a torkán.
– Kész vagy, azt hiszem – csúsztattam vissza az ecsetet és a fésűt a tartójába – Már csak a maszk, és mehettek is.
Corey felpattant előttem, kicsit hátrébb lökte a székét. – Köszönöm, Madelaine – suttogta, amelytől ismét libabőrös lettem.