N I C O T I N E | Corey Taylor

T W O

Madelaine

2015. június 30.

„I'm so happy, 'cause today I've found my friends
They're in my head
I'm so ugly, that's okay, 'cause so are you
We've broke our mirrors
Sunday morning, is every day for all I care
And I'm not scared
Light my candles, in a daze, 'cause I've found God"

Fentebb tekertem a hangerőt telefonomon, érezni akartam, ahogyan Kurt hangja kihasítja a fülem dobhártyáját. A zenét igaz, hogy nem énekeltem, de valami playbackhez hasonló tátogást hajtottam végre. Nem hiszem, hogy annyira jó hangom van, hogy ezt meg kellene osztanom a mellettem cigiző Slipknotos srácokkal. A backstage pihenőhelyiségében várakoztak arra, hogy egy pár újságíró vagy interjús, ingbe és kiskosztümbe bujtatott pornószínészre hajazó női lény kérdezgesse őket erről-arról. Persze, a kérdések mindig hasonlóak voltak; Miért hoztátok létre a bandát? Mit jelent ebben és ebben ez és ez, miért ilyenek a maszkok és egyéb faszságok. Amúgy, sosem értettem ezt az interjúskodást, de a fiúk tök jól el tudták viccelni.
Kinéztem az erkélyen dohányzókra, ajkaim pedig mosolyra húzódtak, amikor megláttam, ahogyan a maszkok szájnyílásán próbálták betuszkolni a cigiszálakat és kiszívni belőlük az a káros gőzt. A legkönnyebb Sidnek és Coreynak volt, ugyanis nekik ez a nyílás igen nagy volt, Chris pedig ugyanannyit szenvedett vele, mint Craig. A tűkkel teletűzdelt bőrmaszk, nem csak, hogy büdös volt, de rohadt kicsi, becipzározható szájjal volt ellátva. Panaszkodik is az ipse rendesen, amikor a cigipapírt kiszakítják a cipzár fogai, és kipotyog belőle a dohány. Már, ha dohány az.
A telefonom zenelejátszója ismét váltott és a Snuff című számot kezdte el játszani. Libabőrös lettem, ahogyan erősen kezdtem koncentrálni a szövegre és Corey hangjára. Ezt a dalt akkor írta, amikor a feleségével elváltak. Hogyan lehet egy ember ennyire elkeseredett? Egy lopott pillantást vetettem a háttal álló frontemberre, aki most boldogan cigarettázott kinn Shawnnal. Shawn, vagyis apa, mintha csak megérezte volna, hogy őket bámulom, felém fordult, s intett nekem egyet. Vállat vontam, feltápászkodtam a helyemről, s a cigiző felekhez siettem.
– Mady, képzeld – szusszant fel Shawn –, a mai interjúnak egy új vendégszereplője is lesz.
– Mégpedig? – Apára sandítottam, s szemöldökömet számonkérőn felvontam.
– Te – bólogatott büszkén. Arcomra egy zavart grimasz ült ki, majd az apa mellett ácsorgó Coreyra pillantottam. Jégkék íriszeivel méregetett engem, majd elmosolyodott. Nem mutatta ki egyenes fogsorát, csupán ajkának vonala görbült felfelé, de már csak ez is előcsalta a lábremegésemet. Néha mindennél jobban vágytam egy pár kedves szavára és a közeledésére, de persze ezt nem mutattam ki soha sem. Őszintén, még én magam sem tudtam, hogy mit érzek, ahogyan ebben a pillanatban sem tudtam. Összezavartan ráztam meg fejemet, majd ismét Shawnra néztem. – Én nem tudok ilyet. – Tiltakozón felemeltem kezemet.
– Nem nagy tudomány – vont vállat Corey – válaszolj a kérdéseikre, ha nem akarsz igazat mondani, hazudj valamit.
– Vagy, halandzsázz, mint én – biccentett felém Sid hatalmas mosollyal arcán, melynek felét most a maszkja takarta.
– Inkább hazudj – veregette meg a vállamat a mellettem elhaladó Mick, aki okosan alakította a dolgokat, így a cigizést maszk nélkül hajtotta végre és kevesebbet anyázott, mint a többi bandatag.
– Jó leszek így? – mutattam a magamra kapott outfitre, ami most egy egyszerű fekete, vállán sportcsíkos haspólóból és egy farmerszoknyából állt.
Corey egy ideig nézte alakomat, majd szusszant egyet. – Cseréld le a pólót Slipknotosra és oké lesz – vigyorodott el.
– Toronyórát lánccal, esetleg? – fontam össze magam előtt karomat, s a legszúrósabb tekintettel bombáztam a frontembert. Ő csupán még jobban mosolyogni kezdett, de nem közeledett felém egyáltalán. Talán, vágytam volna egy kedves hátsimogatásra vagy egy vállveregetésre. Akármire, csak érintsen meg. Bár, ha továbbá is ilyen mogorva és szarkasztikus leszek, úgy hiszem, hogy Au Revoir!-t inthetek ennek az elképzelésemnek. Hiába, hogy ismerem már majdnem hat éve, mégis annyira kiismerhetetlen tud lenni néha a viselkedése. Amióta betöltöttem a tizennyolcat, valamiért olyan távolságtartóvá vált velem szemben. Ez volt olyan három hónapja, azóta pedig alig jön közel hozzám.
Büdös lennék, vagy mi a franc van?
Apa szótlanul meglökte a vállamat, s a szobába invitált engem.
– Add ide a bandás pólódat – tartottam ki elé kezemet követelően.
– Miért is? – morogta bajusza alá, s matatni kezdett a táskájában. Ő sem vette le a maszkot, sőt, még az egyenruha is rajta volt. Emberes, igazi izzadtság és füst szagát árasztotta magából, ami nem csak rá, de az összes bandatagra igaz volt, főleg így koncertek után. Lehuppantam a krémszínű kanapéra, mely az ajtó mellett ácsorgott közvetlenül, s a mellettem matató apámat figyeltem összefont karokkal. – Amit Corey mond – feltápászkodott a táska mellől. –, azt nem kell mindig komolyan venned. Ne engedd, hogy ugráltasson.
– Csak azt nem értem, hogy egy szimpla kérést miért fogsz fel ugráltatásnak – vontam ismét vállat, mire apa az ölembe vágta a fekete, logójukkal ellátott pólót.
– Te nem ismered fele annyira sem, mint én. – Hangján hallatszott a méreg és a feszültség keveréke. Kisétált a szobából, a többi bandataghoz, akik szabad teret hagytak nekem az átöltözéshez. Az ajtó másik oldalán még hallgattam a kiszűrődő beszédet, amely ugyanolyan önfeledt és könnyed volt, mint eddig bármikor.