N I C O T I N E | Corey Taylor

E I G H T

Corey

Érzéketlenül törölte le arcáról a könnyeket, s elmaszatolta közben fekete szemfestékét.
– Mady... kérlek – megpróbáltam, hátha közelebb enged magához, de mintha bántani akarnám, riadtan hátrébb lépett egyet.
– Csak... menj el.
Az utasítása villámcsapásként ért. Könnyes szemeit nem emelte rám, csupán az ajtó felé intett egyet. Izmaim megfeszültek, s legszívesebben magamhoz öleltem volna és minden erőmmel a bocsánatáért esedeztem volna.
De nem tettem.
Felsóhajtottam, hátha ezzel el tudom űzni a könnyeimet, s a kijáratnak vettem az irányt. Egyedül hagytam, mert nem tudtam rá nézni.
Undorító vagyok.
Becsuktam magam mögött a szobájának az ajtaját, s még utoljára hallottam, ahogyan egy nagyot sóhajt és kitör mellkasából a zokogás.
Szánalmas vagyok.
A szobaajtóm zárja kattant mögöttem. Szürke félhomály uralkodott a helységben, csupán az utca fényei világítottak be a nagy ablakokon és a nyitott erkélyen.
Az józan eszem azt súgja, hogy hagyjam... engedjem neki, hogy átgondolja a dolgokat és legyek türelemmel, akkor pedig majd ő fog lépni, amikor jónak látja. De a szívem nem így érez. Minden egyes pillanatban hiányzik, amikor nincs mellettem és fáj, hogyha felidézem az ijedt arcát. Miért kell mindig úgy viselkednem, mint egy állat? Bár, ha meggondolom, egy állat nem okoz fájdalmat a társának soha.
A kalapom és az ingem még mindig az ő illatát árasztotta magából, s mostmár könnyeim záporozni kezdtek. Utálok sírni, sosem sírtam egy lány miatt sem, de most nem bírtam visszatartani. Messzire hajítottam a fekete kalapot, letéptem magamról ingemet, néhol le-lepattantak a gombjai, eddig is nyúzott anyaga pedig engedett a varrásoknál. Jobbra pillantottam, s azzal az emberrel találtam magamat szemben, akivel nem akartam soha.
Nyúzott arca könnyes volt, megtört és kétségbeesett. Kezem ökölbe szorult miatta; nem bírtam elviselni a látványát, undorodtam tőle és attól, amit tett. Ökölbe szorított kezemmel egyenesen az arcát céloztam meg, el akartam tüntetni a világról. Kitörölni, hogy még a nyoma se maradjon meg.
A tükör csilingelően tört össze, s az üvegszilánkok a lábaim elé hullottak. Csípett az érzés, ahogyan öklömbe fúródtak darabjai, de nem érdekelt. Kifejezetten élveztem, éreztem, ahogyan a lelki megviseltségem fizikai fájdalommá alakul.
Néha kíváncsi vagyok arra, hogy meddig bírom még ki. Meddig bírom még el a fájdalmat és a harcokat, hogy mi az a pont, aminél végleg összeomlok.
A düh még erősebben lüktetett ereimben, mint ahogy eddig tette. Bármi, ami a kezem ügyébe került, darabokban végezte, ebbe beleértve a dohányzóasztalon található üvegvázát, a borospoharakat és rövideket a minibárban, a bárszékeket, amiket idegességemben fellöktem, amikor éppen nem a falon töltöttem ki a dühömet. Az erőm gyorsan elfogyott, így mivel már tombolni nem tudtam, más ötletem nem volt; egy üveg Tennessee Whiskey társaságában kiültem az erkélyre. Rágyújottam, s közben elkezdtem vedelni a Whiskeyt. Volt még benn vagy két üveggel, úgyhogy találtam partnert az éjszaka elkövetkező álmatlan óráira, aki talán segít nekem felejteni.
Egy fél üveg Whiskey után már nem dühöt éreztem, hanem puszta szánalmat; mégpedig magam iránt. Szánalmas vagyok; mert egy tizennyolc éves lányról fantáziálok, mert nem tudok túltenni a beteges gondolataimon és mert a férfi helyett csak egy kiherélt, megfélemlített kissrácot tudok kihozni magamból.
Egy drogos, alkoholista zenész vagyok, aki senkinek sem felelt meg eddig sosem, lehet, hogy nem is akart. Viszont, most egy valakinek meg akarok, de sorra cseszem el a dolgokat. Nem tudom tiszteletben tartani a kéréseit, mert egyszerűen megőrjít a jelenléte. Bűnös vagyok, mocskos és undorító; ő mégis, ártatlanul és fiatalon képes szeretni engem. Feltéve, ha tényleg szeret és nem csak egy fellángolás vagyok neki.
De nem akarok lenni az az életét vesztett száraz bogáncs, ami megfojtja a virágzó, üde liliomot; hátha így visszaszerzi még az életének egy pár sugarát. Olyan sok minden áll még előtte; annyi mindent kell még látnia és annyi mindennek kell még lenyűgöznie...
Mégis lehet, hogy ő már kész elköteleződni?
A hatodik szál cigitől már a torkom elszorult és tüdőm kérlelően szorult össze. Köhögtem, hátha így többet tudok bevenni még a halálos füstből, de nem tehettem már. Messzire hajítottam a félig elszívott szálat, felkeltem az erkély hideg kövéről és a szétcseszett szoba felé vettem az irányt. Kicsit támolyogva, de eljutottam az ágyamig és bedőltem a szatén közé.
Lehet, hogy az alkohol, vagy a fáradtság miatt, de két óra forgolódás után, hajnali négykor sikerült bealudnom.