Tánc, és minden más

Szeptember 3. Hétfő

Hétvégén a lányokkal (Csenge, Gréta, Sára) sokat beszélgettünk. Azon kívül, hogy Csenge már tudta, a többiek is megtudták, hogy elolvadok Krisztiántól. DE mindenkit figyelmeztetnék, hogy ez még NEM szerelem. Csak bejön. Aha...persze. Szóval szerintem kijelenthetem, hogy barátnők lettünk.

Ma reggel az ébresztőórámra keltem, ami James Arthur Imbossible- jét játszotta (ez aztán a megfogalmazás XD). Na, szóval kikecmeregtem az ágyamból, és valami égi jelre vártam, hogy bemenjek a fürdőszobába, megmosakodni, fogat mosni meg rendbetenni a fejem. A fejem rendbetevése alatt azt értsétek, hogy megmostam az arcom és egy minimális sminket tettem fel, ami igazából csak korrektort, szempillaspirált és egy gyenge tusvonalt takart. Sárával megbeszéltem, hogy mostantól együtt járunk suliba. Amint kiléptem az ajtón, üdvözöltük egymást, és elindultunk. Az egyik utcából, mikor még nem értünk oda, nevetést hallottunk. Aztán annyit veszek észre, hogy Krisztián és Ricsi fordul ki az utcából a suli irányába. Azt hittem elájulok. Barna haja össze- vissza állt, de így nézett ki jól, tengerkék szemeivel mosolyogva, fürkészve figyelt minket.
-Sziasztok!- köszönt mosolyogva.
-Szasztok!-köszönt Ricsi is.
-Sziasztok!-köszöntünk Sárával.
Aztán tovább indultunk a suli felé. Krisztiánék elől mentek, mi pedig tisztes távolságból követtük őket. Jól elvoltak, sokat röhögtek, amin én is csak mosolyogni tudtam. Sára meg vigyorgott, én meg nem tudtam, hogy min.
-Mit vigyorogsz?-kérdeztem tőle.
-Ja, semmin. Csak cuki, ahogy nézed és mosolyogsz.
-Aha, persze-forgattam a szemeimet.
Krisztián hátrafordult -gondolom azért, mert mióta elindultunk, azóta most szólaltunk meg először- és ránk mosolygott. Engem meg elolvasztott. Lassan megérkeztünk a suliba, ahol az ajtó előtt egy kisebb kört alkotva beszélgettünk mindenféle témáról. Aztán egyre több osztálytársunk csatlakozott hozzánk, és a beszélgetésbe, majd elindultunk befele, mert szólt a jelzőcsengő, ami azt jelenti, hogy 5 perc múlva becsengetnek. Leültem Csenge mellé, aztán előszedtem a nyelvtan cuccomat, mert az volt az első óránk. Nem volt nagy durranás, be kellett mutatkoznunk, meg el kezdtünk ismételni. Matekon ugyanez, utána meg tesi következett. Szerencsére (vagy nem szerencsére...nem tudom) a lányok és a fiúk külön vannak. A fiúk tanára Szekeres tanárúr, a miénk pedig Benczik tanárnő. A tanárnő nem igazán foglalkozott azzal, hogy újak vagyunk, tornasorba állított minket, mi ledaráltuk neki a nevünket, aztán sulikörök. Biztos elég értetlen fejet vághattam, mert nem értettem, hogy most komolyan miért kell már az első órán megutáltatnia magát velünk? Ezt a tanárnő is észrevette.
-Luca talán valami baj van?-kérdezte.
-Nem, dehogyis, csak láttam egy mókust a fán-találtam ki valami abszolút hülyeséget.
-Ööö...aha, oké- nézett rám a tanárnő, valószínűleg nem tudta eldönteni, hogy egyszerűen dilisnek nézzen, vagy már küldjön az orvosiba, onnan meg az elmegyógyintézetbe. Na mindegy szóval elkezdtük a suliköröket. Én Sárával, Csengével ès Grétával futottam, mi voltunk a nyugdíjas korcsoport akik nem akartak gyorsan futni. Bezzeg a 4 plázacica, olyan fitt volt, hogy az csak na. Szóval az 5. körnél (a hétből!!!) a lábaim feladták a szolgálatot, összerogytam és elfeküdtem a fűben. Pont olyan szögben történt ez, hogy a tanárnő már nem látott, de a kéziző fiúk igen. A lányok odarohantak hozzám. Ugye én csak fekszek a szemeimet kinyitni nem tudom. Egyszer csak férfi parfümillatot érzek magam fölött és minha valaki fölém hajolt volna. Résnyire kinyitottam a szemem, már amennyire tudtam, és megláttam Krisztiánt. Na még ez is...gondoltam magamban. Többet nem tudtam kinyitni a szemem, csak a hangokat hallottam.
-Luca, Luca!!!-kiabálták páran a nevem. Közben a tanárnő is odajött, legalábbis ezt sejtem, mert az ő hangját is hallottam (ezt a logikát).
-Valaki kapja fel, aztán vigye az orvosiba!-mondta Benczik. Igaz úgy beszélt rólam, mintha valami csomag lennék, de a hangján hallatszódott, hogy ideges. Már csak a férfiillatot éreztem, meg azt hallottam, hogy Benczik mondja a többieknek, hogy "Gyerünk, tovább, nem áll meg így az élet!". Nem tudom mennyi idő telhetett el, de az orvosi szobában ébredtem, Csenge és Sára aggódó arcával találkoztam és valaki még támasztotta a falat, de őt nem láttam, hogy kicsoda, ezért felültem...volna, ha nem " zuhanok" vissza fekvő helyzetbe (hű, de szépen fogalmaztam).
-Végre már, hogy felébredtél, tudod mennyire aggódtunk érted?-támadt nekem Csenge.
-Nyugi már, nem tehet róla, hogy elájult-szólalt meg...Krisztián. Ugyanis őt nem láttam.
-Mi történt pontosan?-kérdeztem, de a hangom nagyon erőtlennek tűnt.
-Tesin suliköröket futottunk, te meg az ötödiknél felmondtad a szolgálatot, összeestél, elájultál, Krisztián felhozott, vele jött még Csenge, nekünk meg tovább kellett futni a köröket, aztán idegességemben azt hittem ott rágom le mind a tíz körmöm!!!-hadarta el Sára, és látszott rajta, hogy eddig emésztette az ideg, de most már, hogy felébredtem, megnyugodott.
-Az nem is olyan durva-mondtam halkan és megrántottam a vállam.
-Tessék??-mordultak rám mind a hárman.
-Ja, ööö, semmi-mondtam magamban mosolyogva-amúgy most milyen óránk van?-tereltem a témát.
-Biosz-mondta Krisztián.
-Átaludtad a fél tesit meg a fél bioszt-szólt rám Csenge.
-Jól van na! Grèta?
-Több embert nem engedett be a dokinő, hogy figyeljünk rád, úgyhogy Gréta feláldozta magát, hogy mi itt lehessünk, amiért nagyon hálás vagyok neki. Amúgy kb. öt percenként zizeg a telefonom, és kérdésekkel bombáz, hogy felébredt már? Még mindig nem? Ébredjen már fel!- mesélte a végét már nevetve- Úgyhogy most megnyugtatom-kapta fel a telefonját az öléből, és már pötyögte is az üzenetet.
-És most akkor mi lesz? Vagy mondott valamit az orvos? Hazamegyek vagy maradok?- tettem fel sorra a kérdéseimet leginkább Sárának, de meglepetésemre Krisztián válaszolt.
-Most az lesz, hogy megpróbálsz felállni, mert lehet, hogy nem fog menni, az orvos mondta, hogy lehetséges, hogy szédülni fogsz. Sok volt a "hogy". Mindegy. Szóval ha sikerül, és nem szédülsz, akkor még végig csinálod a napot, aztán hazamész, ha nem akkor meg felkaplak aztán hazaviszlek.
-Ööö, oké. Akkor most fel éne állnom.
-Igen.
-Rendben, próbálkozzunk-biccentettem.
Egyik kezemmel Csenge, másik kezemmel Sára kezét fogtam. Elsőre visszaültem. Már imádkoztam, hogy fel tudjak állni, mert bem biztos, hogy jó sülne ki abból, ha Krisztián csak úgy felkapna, aztán hazavinne. Szóval még egyszer megpróbáltam felkelni és sikerült. Aztán kimentünk és elindultunk az osztály felé. Krisztián elől ment, aztán én, és a két oldalamon a két barátnőm fogta a kezem. Igen ám, csak, hogy fel jussunk a terembe, lépcsőzni kell. Oké, mondom, egy próbát megér. Lassan, mint egy óvodás minden lépcsőfokon megálltam egy másodpercre, de aztán a lépcsőfordulótól már magabiztosan mentem tovább. Már tartott a szünet, mikor beléptünk az ajtón. Mindenki felénk fordult, Gréta meg -mintha rakétából lőtték volna ki- pattant fel a helyéről, futott oda hozzám, és ölelt meg jó szorosan
-Minden oké?-kérdezték az osztálytársaim kb. egyszerre, és tényleg láttam az arcukon az aggódást, ami nagyon-nagyon jól esett.
-Persze, jól vagyok-mondtam nekik mosolyogva. Aztán az ajtón belépett az ofő. akinek az arcán szintén aggódást véltem felfedezni.
-Luca! Minden rendben? Jól vagy? Hallottam mi törtènt!-kérdezte.
-Igen, tanárnő, minden a legnagyobb rendben van-mosolyogtam rá is. Látszott rajta, hogy megkönnyebbült, aztán még mondta, hogy vigyázzak magamra, és elment. Visszaállt minden a régi kerékvágásba (most úgy beszélek, mintha évek óta ide járnék), a föci és az angol is úgy telt, mint a nyelvtan meg a matek. Tanítás után nekem lovagolni kellett volna menni (ez a fogalmazás se semmi), de megbeszéltem magammal (igen gyogyi vagyok), hogy nem megyek, mert, azért annyira nem érzem magam jól. Elindultam Sárával és Csengével le, de útközben megláttam Krisztiánt aki a büfében állt sorba, és eszembe jutott, hogy még meg sem köszöntem, amit tett.
-Szia Krisztián! Beszélhetnénk?
-Persze, mondjad- és arrébb sétáltunk a sortól.
-Csak annyit akartam, hogy köszönöm, hogy segítettél rajtam is és a lányoknak is.
-Ja, semmiség, bármikor.
-Még egyszer köszönöm, megyek haza, szia!
-Várj!-kiáltott utánam.
-Igen?
-Ne kísérjelek haza?-kérdezte.
-Nem, dehogyis, nem akarom rabolni az idődet, a lányok hazakísérnek!
-Jaj ne beszélj már hülyeséget, nem rabolnád az időmet! Szóval?
-Nem kell, köszi, igazából egyedül is haza tudtam volna menni, de a lányok ragaszkodtak hozzá! Sokadszorra köszönöm, de én most már tényleg megyek! Szia!
-Én meg tényleg mondom, hogy semmiség, és ha bármi baj van nyugodtan szólj! Szia!-mosolygott kedvesen. Visszamosolyogtam aztán visszaindultam a lányokhoz.
-Hol voltál?-kérdezte Sára.
-Csak megköszöntem Krisztiánnak, amit tett.
-Ja jó, akkor mehetünk?
-Persze.
A lányok hazakísértek és még be is jöttek, nálam csináltuk a leckét (mert persze gimiben első nap is van lecke), aztán elterelődött a szó a leckéről.
- Amúgy Krisztián tényleg nagyon segítőkész volt, és, ragaszkodott hozzá, hogy ott legyen veled az orvosiban-közölte Csenge, Sára meg folyamatosan bólogatott. Én egy kicsit meglepődtem.
-Ööö... az jó-fogalmam sem volt, hogy mit reagáljak. A lányok még kicsit maradtak, de aztán hazamentek, mert már késő volt. Én elpakoltam a táskám, elvégeztem az esti teendőimet, aztán Krisztiánra gondolva nyomott el az álom.

1402 szó:)! Ez nekem nagyon sok, de nem tudtam befejezni előbb, mert akkor úgy éreztem volna, hogy ez még nincs befejezve. Kommenteket várok! Sziasztok!