Tánc, és minden más

Szeptember 15. Szombat /2

Miután sikeresen kiábrándultam a sokkból, amit az a tény okozott, hogy Roli bandájában fogok énekelni, folytattuk az "ismerkedős", zenélős, énekelgetős programunkat. Boldi és Krisztián gitározott, Ricsi basszgitározott, Roli dobolt, Bálint pedig zongorázni tanult régebben, ezért ő a szintetizátoron játszott. Úgy egyeztünk meg, hogy Krisztián lesz a fiú énekes, én a lány, Ricsi pedig, ha olyan dalt adunk elő, rappel. Tudtam, hogy az énekesek felállásából nem kevés problémám fog akadni, de elfogadtam a kihívást. Tudtam, hogy valószínűleg rá fogok figyelni, és nem a szövegre, de akkor is boldogan csináltam. Az mindennél többet jelentett, hogy "együtt lehetünk".

Nagyon jól szórakoztunk, sok magyar dalt elénekeltünk, és rengetek beszélgettünk. Körülbelül mindenki megismerte a másikat. A srácok este 7 - kor mentek el, egy jó hosszúra nyúlt búcsúzkodás után. Mindenkit megöleltem. Igen. Krisztiánt is. Csak gyengéden átkaroltam, mert nem tudtam, hogy Azután mit szabad, és mit nem. Amikor elengedett, egy apró mosollyal reagálta le tettemet. Én már attól boldog voltam, hogy mosolyogni láthattam Őt. Miután a srácok elmentek, Rolival visszamentünk a házba.

Egyrészt megnyugtatott, hogy játszom a bandában, mert akkor természetes, ha ott vagyok a próbán. Másrészt viszont megijesztett, mert nem biztos, hogy jó ötlet volt. Félek, hogy majd nem leszek elég jó. Félek, hogy el fogom hanyagolni, és csak a táncra fogok koncentrálni. Félek, hogy ez éppen fordítva fog megtörténni, és a táncot fogom elhanyagolni. Egyiket sem szeretném. Mindegyiket nagyon szeretem. Örülök, hogy a bátyám megadta a lehetőséget, hogy kipróbálhasaam magam. Mert erre volt szükségem. Tapasztalatokra az élet során.

Bementünk, és Roli rögtön letámadott.
- Értem én, hogy szereted őt, meg minden, de azért nem túlzás ez? Ennyi idő után azért ne ölelkezzetek! - akadt ki.
- Nyugi már! Most úgy nézel ki, mintha az apám lennél, aki félti a lányát - forgattam a szemem.
- Én nem féltelek...vagyis...de. Fura lenne, ha lenne barátod. Akkor már nem hozzám jönnél, ha bajod van. Nem engem keresnél amikor félsz. Nem én lennék az, aki megvigasztal. Nem én lennék az, aki a védelmező karjaival átölel téged, hogy megvédjen a világ borzalmaitól. Nem az lennék számodra, aki most vagyok - keseredett el.
- De Roli...ne csináld ezt, mert megsiratsz. Nyugodj meg, ha összejönnénk - ami nem igazán lehetséges -, akkor is te lennél a bátyám. Az, aki most vagy. Akit nagyon szeretek. Tudod, néha el sem tudnám képzelni nélküled az életem, annyira az oszlopos tagja vagy. Akkor is hozzád mennék lelki fröccsért. Mondjuk már neked is ott van az egyetem. Hahó, Roli, felnőttél! Ennyi. Ott az élet. Arra van, hogy használd. Menj, barátkozz, foglalkozz a bandával, szerezd meg azt a Kincső csajt, és éldd az életed! Csináld azt amit szeretnél, ami jól esik, szórakozz! Azért vagyunk! Tudod, egy életed van, azt használd ki! A húgod majd el lesz itthon, amíg fel nem nő, és hozzád fordul segítségért! Ha pedig segítségre van szükséged, mi mindig itt leszünk neked! Akármi van, ránk bármikor számíthatsz! Ha majd elköltözöl, mi mindig szívesen várunk haza! Mert te vagy a bátyám, anyáék fia! Az életünk része! - mondtam a végét már könnyes szemmel, majd megöleltem. Aztán eltört a mécses. Elbőgtem magam. Ő pedig egyre jobban szorított magához. - Szeretlek, Bátyuskám! - mondtam neki a könnyektől fuldokolva.
- Én is téged - szorított még jobban magához, ha egyáltalán lehetséges volt. - De ne sírj! Tudod, hogy utálom, ha sírni látlak - mondta nekem lágyan.
- Tudom, nem is értem, miért hatott meg ennyire. Csak nem szeretném, hogy azt hidd, hogy ha lesz barátom, akkor el foglak téged hanyagolni. Mert ez nem így lesz. Ugyanúgy szeretni foglak - mondtam halkan egy kicsit megnyugodva.
- Oké, megértettem - mosolygott rám. - Na de! Eltértünk a témától...szóval, miért is ölelkeztetek? - kérdezte mosolyogva.
- Hát az úgy vót... - kezdtem bele a mesélésbe - hogy Ricsi megkérdezte, hogy ők nem kapnak - e ölelést, mert látták ahogy megölelem a Boldiékat. Először furcsálltam, de aztán beleegyeztem, mer' há' mé' ne? Megöleltem Ricsit, aki utána bement, és ketten maradtunk Krisztiánnal. Aztán becenevet adtunk egymásnak, és be akartam menni. De Ő ezt nem így gondolta, a csuklómnál fogva visszarántott magához. Ennek következtében elvesztettem az egyensúlyom, ezért megtámaszkodtam a mellkasán. Aztán megöleltük egymást. A végén már végképp be akartam jönni, mert tuti úgy néztem ki, mint egy pipacstábla. De azt hallottam, hogy valamit suttog. Idézem: "Ebből csinálhatnánk rendszert". Nem értettem, most mi van, ezért visszakérdeztem. Azt mondta: "Hiányzott már az, hogy egy lány megöleljen". Megdöbbentem, de többet nem kérdeztem, mert láttam rajta, hogy valami régi emlék tört fel neki (ez értelmes mondat volt?? ~szerk.). Óvatosan még egyszer megöleltem, de mikor elengedtem, mintha könnyeket láttam volna a szemében. De lehet, hogy nem, csak odaképzeltem. Aztán jött Martina, a többit meg úgyis tudod. Ez lenne a tökéletesen elcseszett szerelmes tiniregény - jelenetünk - hadartam neki, egy beletörődő mosollyal a pofikámon.
- Azta... - szólalt meg egy kis idő után. - Nem hittem volna, hogy ennyi minden történt kb. 10 perc alatt.
- Hát...ez van - vontam meg a vállam.

Még beszélgettünk egy kicsit mindenről, feltűnően kerülve a szerelem témát. Jó volt újra csak úgy dumálni bármiről a bátyámmal. Miután elég későre járt, úgy gondoltam, elmegyek inkább aludni. Túl sok volt nekem ennyi minden egy napra.

Sziasztok Manókáim!
Ezt a részt tulajdonképpen magatoknak köszönhetitek, mert annak örömére írtam, hogy elértük az 500+ megtekintést, amit már az előbb említettem! Az agyszüleményem igazából csak egy rövidke (808 szavas), érzelgős, lelkizős, csupán csak életjelet adó rész lett.
Mindenkinek további szép napot!