Tánc, és minden más

Szeptember 4. Kedd

Tegnap elfelejtettem mondani/írni, hogy angolon két külön csoport van. Kezdők és haladók. Én kezdőnek számítok, mert általánosban németet tanultam, úgyhogy abból vagyok haladó. Kezdők: Emma, Donát, Álmos, Patrik, Márk, Tamás, Kristóf, Fanni, Bertold, Vera, Sára, Adrián, Balázs, Gergely, Én
Haladók: Szabina, Andris, Ákos, Blanka, Csenge, Virág, Vivi, Ricsi, Rebeka, Krisztián, Ádám, Heni, Adél, Bálint, Martina, Viktória, Gréta. Értelemszerűen a kezdő angolosok a haladó németesek, a haladó angolosok a kezdő németesek.
Szóval a mai reggel ugyanúgy indult, mint a tegnapi. Nem tudom miért, de tegnap nem igazán tudtam aludni. Most is nagyon furán érzem magam, mintha éreznék valamit, hogy ma számomra nem túl jó dolog fog megtörténni, de lehet, hogy ez a dolog másra tekintve jó (remélem kb. érthető). Ezt Sára is észrevette:
-Valami baj van, Luca?
-Nem tudom...olyan érzésem van, mintha valami számomra "rossz" dolog történne a nap folyamán, de nem tudom, hogy mi!-fakadtam ki a legjobb barátnőmnek.
-Az nem jó, de itt jönnek Krisztiánék-közölte Sára. Köszöntünk egymásnak, aztán tovább indultunk a suli felé. Megint megálltunk a suli előtt, és megint folyamatosan csatlakoztak hozzánk az osztálytásaink. Nagyon nem figyeltem senkire, mert valahova mindig elbambultam. Aztán bementünk, mert szólt a jelzőcsengő. A matek és az irodalom nagyon unalmas volt. Aztán jött az év első német órája. Ami szintén unalmas volt, mert csak bemutatkoztunk, elmondtunk magunkról mindent ami tudtunk...de persze mindezt németül. A következő óra a rajz volt, amit nagyon vártam, mert imádok rajzolni. Miután bemutatkoztunk, le kellet rajzolni azt a tevékenységet amit a legjobban szeretünk csinálni. Én lerajzoltam magamat miközben lovagolok Rubinnal (a lovam). Tesin Benczik azt mondta, hogy inkább most ne tesizzek a tegnap történtek miatt...nekem oké. Mivel jó idő volt, kint voltak a fiúk és a lányok is. Osztályfőnökin székeket raktunk egy körbe (jó nagy kör lett 32 gyerek székéből), aztán sorba mindenki mondott magáról tényeket pl. mit szeret, mi a hobbija meg ilyenek. Aztán jött a tánc, amit az egész nap a legjobban vártam. Amíg a táncosoknak táncuk (mily meglepő) és tánctörténetük van, a kosarasoknak kosár edzésük (megint mily meglepő) meg ilyen statisztikai cuccosuk van (ezt jól megfogalmaztam). Nagyon jó volt a tánc, bár a tánctörténet kicsit unalmas volt, de azért azt is élveztem. Miután átöltöztünk Csengéékkel, még visszamentünk az osztályba, mert a táskánk még ott volt. Sáráék is visszajöttek, ők is meséltek a kosárról, meg mi is a táncról. Egyszer csak nevetés csapta meg a fülemet, ezért odafordultam ahonnan hallottam a hangokat......ahhhha, szóval ezért éreztem magam szarul egész nap. Ugyanis megláttam ahogy az 1-es számú plázacica Krisztiánon lóg és nevetgél. Bizonyára elég kérdő arckifejezéssel nézhettem Sárára és Grétára, mert felrántottak a padomról (mert hát jár a luxus, padon ülve), és elrángattak a lánymosdóig.
-Nem tudtuk mi lesz ebből, úgyhogy azért nem szóltunk!-kiáltottak fel egyszerre, elég védekező módon, egymás kezét szorítva.
-Jó-jó nyugi, nem harapok-intettem le őket-de azért magyarázatot várok (asszem van egy elveszett költői vénám...lehet, hogy vérvételkor verseket szívnak az ereimből...haha).
-Oké...-fújta ki az eddig bent tartott levegőt Gréta-szóval-szedte össze gondolatait-már kosáron is elég furcsán viselkedtek, mert hol Krisztián, hol pedig Martina ment a másik csoporthoz, ahol a másik illető tartózkodott (említettem már, hogy Gréta kicsit tudományosan magyaráz???). Aztán Krisztián megvárta Tinát az öltöző előtt, és együtt jöttek fel. Nem tudom, hogy ilyen hirtelen mi lehetett a levegőben, de azt tudom, hogy már a gólyanapon is jól elvoltak-hadarta el. A fene azt a bokámat, hogy nem tudtam elmenni a gólyanapra!!!
-Ööö...oké, azt hiszem ez az a rossz ami rám nézve rossz, másra nézve viszont nem-és egy pillanat alatt törtem össze látványosan és tört belőlem ki a sírás.
-Héééj, nyugi, nem lesz semmi baj-nyugtattak engem átölelve barátnőim (bár nem tudom miért borultam ki ennyire). Miután kisírtam magam és vagy tízszer megmostam az arcom, visszamentünk az osztályba, és meglepetésemre csak Krisztiánt és Ricsit találtuk ott.
-Hát ti?-kérdezte Sára.
-Titeket vártunk-mutatott ránk (rám és Sárára) felváltva Ricsi.
-Ja, pillanat-kaptam észbe, és felkaptam a táskám aztán gázoltam ki az ajtón.
-Amúgy Luca, hogy vagy?-kérdezte kedvesen Krisztián, de én nem tudtam ugyanezt a kedvességet viszonozni.
-Jól, kösz-néztem rá és válaszoltam unottan, de nem tudom melyik kis rejtett zugomból jött elő ez az undokság. Krisztián értetlenül nézett rám, aztán megvonta a vállát és összeröhögött valamin Ricsivel...hát, ennyi...le vagyok sz*rva. Nemsokára Ricsiék leváltak tőlünk, és mi is elbúcsúztunk Sárával. Felérve a szobámba megcsináltam a leckém, és elkezdtem egy grafitrajzot ami egy nyíllal átlőtt szívet fog ábrázolni, amiből majd vér fog csöpögni...hát...szentimentális hangulat, az biztos.
-Kész a vacsi, gyertek enni!-kiáltott fel anya az emetre, amikor épp befejeztem a szív árnyékolását. Miután megettük a vacsorát, segítettem anyának elpakolni, aki feltette azt a kérdért amire egész délután vártam, hogy valaki feltegye (kacifántos, de nem arra gondolok, hogy "leszel a feleségem?").
-Kicsim, miért van ilyen bús fejed?-kérdezte az én imádott anyukám. És akkor egy óriási sóhaj után, elkezdtem mesélni ami a vérző, kis szívemet nyomta.
Amikor megláttam Krisztiánt. Amikor felcipelt az orvosiba. Amikor az orvosi szoba ágyán fekve meghallottam a hangját, ahogy beszélt hozzám, és elállt a lélegzetem. Amikor megköszöntem neki amit tett, és azt mondta "semmiség". Amikor megláttam, hogy Tinával van. Úgy ámblokk Krisztiánt. Csak úgy dőlt belőlem a szó, anya pedig nem biztos, hogy tudta követni a fonalat.
-Ahhhha-bólintott egy hatalmasat miután végeztem, és lefolyt az első könnycseppem, amit jól tudtam, hogy ezer fog követni. Anya letörölte a könnycseppet és folytatta amit elkezdett.
-Luca! Én csak annyit tudok mondani, hogy nem éri meg miatta sírni. De ha igazán szereted, akkor kedves leszel vele, és vársz rá. Amennyit csak kell. És mutasd azt a rajzot, amit szomorúságodban csináltál-mondta szomorúan mosolyogva, és olyan őszinte döbbenet került a fejemre, hogy azt hittem, soha nem tudom levakarni magamról.
-Ho..honnan tu..tudod, hogy raj..rajzoltam?-dadogtam döbbenten. Anya látva a fejem elröhögte magát. Én meg még értelmetlenebb fejet vágtam.
-Tudod kislányom, én tudom, hogy amikor szomorú vagy rajzolsz. Mert amikor sorba hoztad le nekem megmutatni a gyönyörűbbnél gyönyörűbb rajzokat, mindig azután tetted ezt, miután szomorú voltál. És te most szomorú vagy-nézett rám, és sóhajtott egy hatalmasat.
-Okééé-ocsúdtam fel a döbbenetből és navigálódtam a szobám felé-egy pillanat és hozom a rajzot!-kiáltottam vissza anyának.

-Azta! Ez nagyon szép!
-Jó-jó azért nem kell dicsérni, még egyáltalán nincs kész!
-Attól én még megdicsérhetlek, mert a lányom vagy-nézett rám én pedig mosolyogva megforgattam a szemem.
-És még egy tanács: beszélgess erről a nővéreddel és a bátyáddal. Ők jobban tudnak ilyen helyzetben segítséget nyújtani, mint én-mosolygott rám, én pedig megöleltem és a fülébe súgtam:
-Köszönöm...és szeretlek-aztán ma már ki tudja hányadszorra sírtam el magam anya vállán, összesírva ezzel pólóját.

Végreeee! 1102 szó:)! Nem tudom miért, de egy kicsit túldramatizáltam ezt az egészet! A következő "részben" (ami nem lesz igazi rész), el fogom mondani, hogy mi az istenért nem volt ennyi ideig rész! Ha tetszett kommentelj, ha nagyon tetszett vote-olj! További szép...estét...napot...délutánt...akármit :)!!!