Holdhercegnő 2. {Befejezett}

Nyomokat keresve

Este van. Késő este. Robin sétál az erdőben. Meg lát egy vadat, és ösztönösen elkezdi üldözni. Az őz gyorsan szalad, ám a fiú sem mondható lassúnak. Már épp a nyomában van, amikor az állat eltűnik a szeme elől. Csak úgy, hirtelen. De vajon hová? Megy tovább, hátha rátalál, de ahelyett sokkal jobb dolgot lát. Sőt, valakit, aki mindennél fontosabb számára. Mariát. A lány ott áll tőle nem messze , és integet neki. Ő, pedig boldogan vissza integet és rámosolyog. El is indul felé, mert a lány szinte csalja közelebb szemével, melyek olyan ártatlan és őszinte szemek. Hát még a mosolya! Mikor már ott áll előtte és nyújtja felé kezét, Maria átnézve rajta ellép és odamegy egy másik fiúhoz, akinek barna haja és vadász öltözete van. Az idegen megfogja a lány kezét és megcsókolja, majd vidáman átölelik egymást. Mintha már rég ismerné. De ki ez a fickó? És miért ment el tőle Maria? Odaakar menni hozzájuk, de nem tud. Valami nem engedi. Az idegen még mindig Mariát öleli, és átnézve a lány válla felett egy "ő az enyém és te nem veheted el tőlem" pillantást küld felé. Robin egyre dühösebb, mert nem tud semmit sem tenni. Lábai nem engedelmeskednek neki, csak áll egy helyben, mintha legyökerezett volna. Eközben Mariáék elmennek, és önfeledten beszélgetnek egymással. És.... és az idegen megcsókolta a lányt, amit ő viszonzott.

Robin riadtan ébredt és olyan gyorsan ült fel az ágyában, mint még soha. Szemei fáradtak voltak, haja, pedig össze - vissza lógott arcába. Körbe nézett: a szobájában volt, és nem az erdőben. Nincs itt se őz, sem, pedig Maria, vagy egy idegen. Tehát ez csak egy álom volt. Egy borzalmas rémálom, melyet nem fog hamar elfelejteni. Még éjszaka volt és sötét. Mindenki békésen aludt, csak ő volt az, aki nem volt nyugodt. És hát volt oka rá: nagyon féltette Mariát. Szegény, most nem otthon alszik, hanem egy számára idegen helyen, ahol biztos fél. És ez az ő dolga, hogy megmentse. El is felejtette Lovedaynak tett ígéretét, miszerint riasztja a klánt, hogy menjenek Maria után. Nem érdekli, hogy éjszaka van, ez a dolog nem várhat tovább. Kiszaladt a szobájából és szólt apjának, aki még szerencsére nem aludt, ő, pedig a klánnak adott parancsot, ami így hangzott: "Menjetek az erdőbe és keressétek meg Mariát! Nem érdekel, hogy már sötét van!" Persze nem az egész klán kapta e feladatot, csak a fiatalabbak, beleértve Robinékat is, akik a kereső csapat élére állva irányították a hadműveletet. Nagy zajt csapva mentek az erdőben, nem kímélve az alvó állatokat sem. Léptük magabiztos,  és mind elszántak voltak. Robin nagyon reménykedett benne, hogy sikerrel járnak, bár volt egy olyan sejtése, hogy az álmának köze lehet mind ehhez. 

....................................................

Csönd volt. A szél halkan süvített be a sátor résein. Mivel az erdőben voltak, néhány természettől  származó hang is hallatszott, mint például bagoly huhogás, vagy tücsök ciripelés. Az utóbbi elég hangos volt. Az idő éjszaka 2 óra körül lehetett, de ez nem volt nagyon érezhető. Maria hirtelen felébredt, s azt sem tudta, hol van. Riadtan körbenézett, és akkor jutott eszébe, hogy mi történt. Nincs otthon, a toronyszobájában, hanem a Dánoknál raboskodik egy sátorban. Méghozzá nem is akárkivel: Viktorral. Maga mellé pillantott, de a fiú még mindig nem volt ott. Pedig azt mondta, siet. " Talán jobb is így." - gondolta, majd óvatosan felkelt. Odament a kijárathoz, s meglepődve látta, hogy nincs is bezárva. Kapva az alkalmon összeszedve minden bátorságát kiment. Nagy szerencséjére mindenki aludt, legalábbis ő ezt szűrte le a csendből. Miközben lopózott, megnézett magának minden sátrat, főleg a vezérét. Ott is sötétség volt. De akkor merre lehet Viktor? Céltalanul bóklászott a sátrak között, s reménykedett benne, hogy legalább a Dánok táborából kijut, ha az erdőből nem. Végül megtalálta a kivezető ösvényt, s nagy megkönnyebbüléssel nekivágott az erdőnek, mely most nagy sötétségbe burkolózott. Ijesztő volt, de Marián felülkerekedett a bátorság, s inkább elindul most, mert nem nagyon veszik észre este. Ha reggel indul, az sokkal kockázatosabb.

Így hát szép lassan, megfontoltan lépkedett a fák sűrűjében, miközben gondolatai elkalandoztak minden felé. A hold halovány fénye átszűrődött néhány vékonyabb fa lombján, megvilágítva ezzel az utat. És még így sem volt elég világos. A fűben lévő tücskök ciripelése, a fán ülő baglyok huhogása, és néhány szálldosó denevér hangja képezte az erdei zenekart, melyet minden este hallani. A lánynak új volt ez, mivel inkább nappal megy ide, tehát nem hallhatja e hangokat. 

Éppen ment volna tovább, amikor lépteket hallott. Hirtelen elfogta a pánik, hiszen lehetséges, hogy már észrevették eltűnését a Dánok, s most utána mentek. Gyorsabbra vette a tempót, s behúzódott egy fa mögé. Onnan leste, hogy ki jön. Viszont nem látott senkit. Lehet, hogy csak képzelődött? Várt még egy kicsit, hátha előjön az illető, de még csak hangokat sem hallott.  Előjött rejtekhelyéről, s folytatta útját, amikor valaki hátulról megragadta karját, s magával szembe fordította. A sötétben nem látta az illető arcát, csak akkor tudta meg, hogy ki, amikor megszólalt:

- Nagy öröm újra látni téged, hercegnő - mosolygott gúnyosan Vazul. De hát hogy talált rá? Maria a meglepettségtől megszólalni sem tudott, s nem is kellet, ugyanis Vazul folytatta:

- Hova, hova ilyen későn? Sétálgatsz hazafelé? - kérdezte szintén gúnnyal teli hangsúllyal.

- Maga... mit keres itt? 

A férfi nevetett.

- És még te kérdezed? Tudtam, hogy hülye ötlet volt Viktorra bízni téged. Én előre mondtam Árpádnak, de nem hallgatott rám. Meg is lett az eredménye. Most, pedig ezentúl nekem fog hinni és nem annak a.... - itt elakadt, mert nem találta a helyes szót Viktor jellemzésére, de Mariában feléledt a barát ösztön, s közbeszólt:

- Nem! Ez nem Viktor hibája.... én szöktem el. És haza fogok menni. Mindent elmondok a bácsikámnak magukról, és figyelmeztetem őket, hogy maguk nem jó szándékúak! - kiabált dühösen.

- Ó, azt csak hiszed. Most visszaviszlek a táborunkba, és gondoskodok róla, hogy többet ne szökj el. Ami pedig a családodat illeti, ők sima ügy. Elfoglaljuk a kastélyt és az egész völgyet. Még a híres neves De Noirok sem tudnak minket megállítani.

- És én minek kellek maguknak? - kérdezte őszinte kíváncsisággal.

- Te leszel a fogjunk, akivel zsaroljuk a Merryweathereket. Na, gyere! - ragadta meg a kezét és húzni kezdte maga után, de Maria hevesen tiltakozott. Cipőjét a földbe téve lassította a menetet, kezét, pedig próbálta kiszabadítani Vazul erős fogásából.Így mentek egy darabig, de a férfi egy idő után megelégelte.

- Azt hiszed, jobb lesz így, hogy tiltakozol?

- Nem adom meg magam. Soha! - kiáltott Maria. Hangja messzire elhallatszott, s egy hirtelen ötlettől vezérelve belerúgott Vazulba, aki erre nem számítva elengedte, így a lány elszaladhatott.

- Még nem végeztünk! Találkozunk később! Ne hidd, hogy megúsztad! - ordibált utána a férfi.

A lány csak szaladt hátra sem nézve, míg (nagy meglepettségére) már meg is látta a kastély egekbe nyúló tornyait. Örömében majdnem táncra perdült, s már szaladt is az ismerős ösvényen tovább az otthona felé.