Holdhercegnő 2. {Befejezett}

Összhangban a vidék

Viktor egyre közelebb jött Mariához, miközben arcán széles mosoly húzódott. Kezében még mindig ott volt a véres kard, melyet szorosan markolt, s maga mellett tartott. 

Maria kissé félve és értetlenül nézte őt, miközben szeme sarkából még Robint fürkészte. Nagyon aggódott miatta, s legszívesebben odament volna a fiúhoz, ám ebben a bokája is megakadályozta, s az épp felé tartó Dán fiú. 

- Nos, hercegnő - állt meg előtte, majd lenézett rá - most ideje, hogy visszavigyelek a sereghez. Ott majd talán könnyebben rábeszéllek arra, hogy legyél a feleségem.

Kezét a lány felé tartotta, hogy felsegítse a földről, ám Maria idegenkedve húzódott hátrébb. A Dán kitartóan közelített hozzá, de Maria sem adta be könnyen a derekát.

- Mi a gond? Talán itt akarsz maradni a "szerelmeddel"? - kérdezte gúnyosan - Maria, ő már halott! - hangsúlyozta ki a szavakat.

- Nem! Nem halott! - kiabálta - Még nagyon is él! - szemét megtörölte ruhájával, ugyanis megint elkezdett könnyezni.

- Hm... lehet, igazad van... de ez már nem számít, úgy sem marad sokáig életben, főleg ilyen állapotban - nevetett fel, majd megragadta a lány karját, s felhúzta a földről. Maria legszívesebben pofon vágta volna Viktort, de még nem tudott rendesen járni, ezért szüksége volt egy kis segítségre. Kénytelen volt belekapaszkodni Viktor vállába, különben elesik.

- Ez az, gyere, én segítek - mosolygott elégedetten, majd elkezdett menni az erdő vége felé, miközben Mariának segített.

A lány viszont máshogy gondolta. Ő tényleg itt akart maradni Robinnal, hogy segíthessen neki, ám Viktor csak akadályozta ebben.

- Eressz el, én itt maradok! - mondta indulatosan.

- Jaj, Maria csillagom, ne légy ilyen kis butuska! Hiszen a vak is látja, hogy Robin már nem éli ezt túl! Inkább légy okos és tarts velem! - mondta a lány arcát fürkészve.

- Nem, én itt maradok! Hallod, nem szeretnék veled menni, mert utállak! - ordibálta az arcába. Viktor általában nagyon türelmes volt, ám most ez neki nagyon nem tetszett, s elege lett.

- Na ide figyelj te kis fruska! - lökte neki egy vastag fának, mire Maria fájdalmasan felnyögött - Nem érdekel, hogy mit gondolsz rólam, de akkor sem beszélhetsz így velem! És nem érdekel, hogy Robinnal szinte megalkotnátok az álom párost, te akkor is az én feleségem leszel! Megértetted?! - szorította erősen a nyakát is, miközben Maria már majdnem megfulladt.

A várva várt hatást Viktor nem érte el, vagyis mielőtt Maria bólinthatott volna, hogy megértette, valaki most Viktort lökte le a földre, aki erre nem számított, ezért hirtelen nem is tett semmit. Robin mérgesen megragadta kardját, s egy nagy ordítás kíséretében beleszúrta a Dánba azt. Viktor szeme az előbb még félelmetesen csillogott, most viszont kiszállt belőle minden fény, amely az életet jelentette. Tekintete elsötétült, s mozdulatlanul feküdt a földön, miközben kezéből kiesett a kard is, s testéből pedig folyt a vér.

Maria lesokkolódva állt a fának dőlve, majd - mivel most senki sem fogta - erőtlenül a földre rogyott.

- Maria! - szaladt hozzá Robin, s kezébe vette a gyenge testet, melyen Viktor szorításának nyomai látszódtak. Mindketten a földön voltak, s a fiú szüntelenül és aggódó tekintettel nézett végig a lányon. Ő sem nézett ki olyan jól, sőt még rosszabbul is, mint Maria, ám most inkább a lány látszott gyengébbnek.

- Robin... - szólalt meg suttogva, mire a fiú odakapta a fejét.

- Itt vagyok - suttogta vissza kedvesen - És most már soha többé nem foglak elhagyni.