A szívem játéka

1.fejezet: Legatus

Hűvös őszi reggel volt, én csendesen meneteltem az iskolába a kihalt utcán. Egy árva lélek sem kelne fel ilyen korán. Már megszoktam ezt a csendet, annyira jó volt, hogy senki sem állt le velem beszélgetni sablonos dolgokról, mint mondjuk, hogy milyen hideg van vagy hogy a francba hétfőkkel. Mindig utáltam a felesleges beszédet és ez nem kicsit, meg is látszott rajtam. Csak néhány emberrel beszélgettem az iskolában, de ezeket a kapcsolatokat nem igazán lehetett barátságnak nevezni. 

Csöpp...csöpp...csöpp.

Az eső gyengéden hullt le az égből, akár egy tollpihe a párnából, egyenesen az arcom szélére, külső szemmel akár azt is lehetett volna mondani, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon, de ez igazán távol állt volna az igazságtól.

Bakancsom nagyokat csattant az utca macskakövén, ahogy beleléptem egy-egy pocsolyába. Az iskola kapuja legalább ezer éves volt, a fémet vastagon belepte a rozsda. Lassan nyitottam ki. Nem akartam, hogy nyikorogjon. Utáltam a hirtelen zajokat. Ahogy levettem a kezemet a kilincsről, a kezemen  barna és vörös foltok jelentek meg. 

Tchh. Még ez is.-gondoltam, majd egy zsebkendővel próbáltam letakarítani a mocskot a kezemről. 

Így léptem be az iskola ajtaján. A kezemet törölgetve és az orrom alatt dünnyögve. A lehető legjobb belépő, mondhatom. Az iskolában csak néhányan lézengtek kávés pohárral a kezükben, mint a zombik úgy közlekedtek. Csak egy fiú mosolygott mindenkire és nevetgélt. Látszott rajta, hogy tényleg jól érzi magát. Mindenkire egy díjnyertes mosolyt villantott, a szíve tele volt életkedvvel, amit nem igazán lehet elmondani sok diákról, főleg nem a nulladik órában. 

Hirtelen felém fordult. Megszeppent egy kicsit -valószínűleg az arckifejezésemet látta- majd engem is megajándékozott mosolyával. Nem tudtam erre most mit kellene reagálni, szóval inkább csak elfordítottam a fejem a másik irányba és az ének terem felé vettem az irányt. Nem volt órám, de ilyenkor voltak a legkevesebben az iskolában. 

Lassan behajtottam magam után az enyhén nyikorgó ajtót és a körülnéztem a teremben. A székek körbe voltak rendezve és a helyiség közepén voltak a hangszerek. Volt ott hegedű, trombita, fuvola és a legtöbb hangszer, amiről valaha hallottál. De engem csak egyetlen egy érdekelt, ami a terem kellős közepén állt. Leültem a billentyűk elé és játszani kezdtem a zongorán.

Az ujjaim már ösztönösen jártak a magas és mély hangok között. Chopin-t játszottam, a kedvencemet. Beleéltem magam a játékba, mint minden alkalommal, amikor idejöttem. Nem foglalkoztam semmi mással, csak a dallammal, ami betöltötte az üres termet. És aztán...

Az ajtó hangosan kicsapódott. Összerezzentem. Utáltam a hirtelen zajokat. A küszöbön egy fiú állt. Az a fiú, aki szokatlanul boldog volt. Hatalmas kék szemeivel engem vizslatott és érdeklődve figyelt engem. A kezemet leemeltem a zongoráról egy hatalmas sóhaj kíséretében.

-Mit keresel itt?- kérdeztem, miközben a billentyűket bámultam és próbáltam elölről kezdeni a dallamot. 

-Én... én csak hallottam...hogy valaki...-ráemeltem a tekintetemet, egyből elhallgatott.Valószínűleg megijedhetett tőlem, de nem zavart különösebben. A fiú sóhajtott egyet.

-Nagyon szépen játszol a zongorán. Tanultad valahol?-nyögte ki végre, miközben elővette azt a bizonyos mosolyt. 

-Kölyök, nem zavar, hogy éppen megzavartál?-förmedtem rá, nem túl barátságosan. Meghökkent. Nem erre a válaszra várt. Rengeteg bocsánatkérés közepette csukta be az ajtót.

Tch...Kölykök.-mondtam, majd felálltam és kimentem a teremből az első órára.