A szívem játéka

14.Fejezet: Rivaille szemszög

Belépve az épületbe realizálódott bennem minden. Ahogy megláttam Farlan arcán az elszántságot, magamba nézve csak félelmet láttam. Féltem visszatérni. Visszatérni oda ahonnan elszöktem, ahonnan kitagadtak...amit otthagytam, azt hittem végleg. Hazudnék, ha azt mondanám, ahogy Eren-re gondoltam elöntött a bátorság és hirtelen mindenre képes lettem volna. A gondolata rettegésben tartott. Tudtam, hogy ha akármit is elrontanék vége lenne. Egy apró hiba és elvesztem.

Hirtelen Farlan hatalmas kezét éreztem a vállamon.

-Remélem nem gondoltad meg magad.-mély hangja most még komolyabb volt mint máskor. Hátrafordultam. Tekintetéből áradt a magabiztosság és az erő. Ettől tűnt el az összes aggodalmam. Ahogy akkor rám nézett azt sugallta, nincs mitől félnem. Úgy éreztem valaki van mellettem, aki támogat és a kezét nyújtja még akkor is ha a helyzet reménytelen.

Ez a barátság teljesen más volt mint a Hanji-val folytatott kapcsolatom. Fáj bevallanom, de ő csak arra kellett hogy felejtsek. Csak teljesen normális dolgokról szerettem volna beszélgetni valakivel. Belátom, hogy ez egy önző tett volt, de egyáltalán nem bánom. Nélküle a padlón lettem volna még akkor is ha nem volt mély barátságunk. Nem tudtam volna egyedül átvészelni azt az időszakot, de ő segített, igaz, tudtán kívül.

Farlan-nal nem találkoztam mindennap. Akkor sem amikor még tagja voltam a városi alvilágnak. Nem beszéltünk feleslegesen egymással. Egy olyan kapocs volt köztünk, ami láthatatlan volt, de mindennél erősebb.

A számat szomorú félmosolyra húztam.

-Ha meggondolnám magam kérlek, csak vágj tarkón és akkor rendben leszek.-mondtam, majd elkezdtem szemügyre venni a helyiséget. Bár hatalmas volt nem volt sok minden benne. Közel a bejárathoz jobb oldalon egy íróasztal volt, ami tele volt papírokkal. A falra képeket szögeltek fel, alattuk pedig nevek lógtak. Az olyan nevek, mint Bertholdt Hoover és Reiner Braun nem izgattak. Addig kerestem míg megtaláltam a Kenny Ackerman feliratot, ami felett vigyorgó arcát véltem felfedezni.

Szürke szemei mellett két oldalt nevetőráncok sorakoztak. Félhosszú fekete haját, mint mindig, nagy karimájú kalapja alá rejtette, ami Rivaille-t kiskorában egy cowboyra emlékeztette. Ott lógott falon és vigyorgott a nagy semmibe.

-Mondanám hogy bemutatom a többieket, de úgy látom téged jobban lefoglal a kép.- bökött Farlan mögém. Felhúzott szemöldökkel fordultam felé.

-Többiek?
-Mint mondtam, egyedül nem szállhatunk szembe Kennyvel. Éppen ezért...
-Oké, oké, oké. Ezt értem, de ilyen hamar összehívtad őket? Azt hittem el fog kélni néhány nap. - néztem rá értetlenkedve.
-Attól hogy visszavonultam, nem rozsdásodtam be. - mondta kissé sértődötten. - Na gyere! Egy csomó dolgunk van.
Ezután vállon ragadott, majd a terem végébe kísért, ahonnan egy ajtó nyílt.  Mielőtt benyitottunk volna, óvatosan megböktem vállát.
-Nem kell tudniuk a vezetéknevem.
Egy aprót bólintva jelezte, megértette miért kérem ezt, majd, hatalmas kezeivel megragadta és lenyomta a vaskilincset.
Ahogy beléptem a helyiségbe, rántottcsirke és puskapor szaga ütötte meg orrom. Az előbbit a szoba sarkában elhelyezett tűzhely előtt álló nő okozta, aki valószínűleg sütötte az említett ételt. Az utóbbit pedig egy asztalnál álló kis társaságnak köszönhettem. Pisztolyokot, puskákat és gépfegyvereket töltöttek serényen.

Az ajtó nyilására a legtöbben felkapták a fejüket, de különösebben nem foglalkoztak érkezésünkkel. A sárgás félhomályban férfi és női arcok is egyaránt képviselték magukat.
-Petra, kérlek! - intett Farlan.
Az asztalnál lévők közül egy alacsony, csinos lány lépett ki. Szép arcát világosbarna, félhosszú haja keretezte. Alig lehetett tizenöt. Barna szeme csillogott, ahogy meglátta Farlant. Ahogy odaért hozzánk a nyakába vetette magát.
-Hiányoztál bátyó! - mosolygott rá. Farlan csak bólintott neki egyet, majd felém fordult.
-Petra, ő itt Rivaille. Az akciót az ő kérdésére szerve...
-Te Ackerman vagy, ugye? - nézett rám szúrós szemekkel a lány. A kérdése meglepett.
Mégis honnan... - kezdtem el, mire szavamba vágott.
-A szemed. Ugyanolyan mint az övé. Érzéketlen és rideg.
Idegességemet egy erőltetett mosoly mögé rejtettem.
-Olyan mint kié?
Dühöt árasztó szemeit az enyémekbe fúrta. Vérfagyasztó nyugodsággal mondta:
-Mint Kenny Ackerman-é.

A mellkasomba fájdalom nyilalt. Egyrészt azért, mert fájtak a szavai, másrészt azért mert a lány ilyen fiatalon már tudta ki az a Kenny Ackerman... Hozzá hasonlított. Ahhoz, akit a legjobban rühelltem és pokol mélyére kívántam. Ahhoz az emberhez, aki annyi éven át megkeserítette az életem. Ahhoz, akihez a szüleim halála után kerültem. A nagybátyámhoz, Kenny Ackerman-hoz...